Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag úr. Ennek a nagyon gazdag úrnak volt egy nagyon-nagyon szegény szolgája. Egyszer a nagyon gazdag úr kiadta neki parancsba, hogy menjen el a szántóföldjére aratni. Megparancsolta neki, hogy egy nap alatt két holdat kell learatnia, marokba szednie, kepébe raknia, azonban csak úgy arathat, hogy a gabonát szálanként vágja le.
A szegény ember ki is ment a mezőre. Elkezdte vágni a búzát, de akármennyit is dolgozott, egy nap alatt alig tudott a szántóföld végére érni. Esteledett már, amikor szomorúan látta, hogy nemsokára kiér a hosszú föld végére, és még mindig csak egy sort aratott le egész nap. Ráadásul más nehézség is kezdett tornyosulni előtte. Egyre vastagabbak lettek a gabonaszálak a föld vége felé. Nem tudta, milyen gabona ez, mi lehet ennek az oka?
Megállott a szálak előtt, és nem tudta magát elhatározni, hogy végigsuhintsa-e rajtuk a kaszáját, vagy se. A szálak már olyan vastagok voltak, mint a szegény ember dereka. Mégiscsak nekifohászkodott, mert arra gondolt, hogy odahaza éhes gyermekei várják, nekik is kell a kenyér. Előbbre lépett, és a deréknyi vastag gabonaszálaknak suhintotta a kaszáját. Azt várta, hogy a kasza éle nem fogja el a vastag szálakat, azonban úgy keresztülszaladt rajtuk, hogy a szegény ember meg sem érezte.
Nem ez volt azonban az igazi csoda. Ahogyan dőltek a szálak, a kalászokból aranyszemek peregtek alá. A szegény ember nagyon megörült ennek, abbahagyta az aratást, és rohant haza. Késő éjfélig vágta a feleségével a vastag búzaszálakat, a vékonyakat mind lábon hagyta. Mikor megelégelték a sok arany összeszedését, abbahagyták az aratást.
Másnap szó nélkül otthagyták a gazdag embert, és más országba költöztek. A sok aranyon házat és földet vásároltak maguknak. Ott éltek boldogan és szépen, míg meg nem haltak.

(A Répce mente meséi és mondái című kötetből)