Az Egyed Péter poémájára készült, és az orosz tengeralattjáró, a Kurszk 2000-ben történt katasztrófáját feldolgozó alkotás(ok)ban ez az alapszituáció, ha úgy tetszik, balladai, drámai helyzet hangsúlyozódik, amikor a huszonhárom tragikus sorsú tengerészt látjuk magunk előtt, s egyben a számvetést, a sorssal való szembenézés embert mérő, férfit, gerincet próbáló szembesülését az élet kényszerű végével, a (saját) halállal.
A Búsképű lovag sorozat hősének, akárcsak a tengerészeknek, az acélkoporsón, a szélmalmon kellene áttörnie Dulcineájáért; máshol meg az akarat hiánya, a lemondás, a már nem érdekel fásultsága teszi küzdésképtelenné, letargikussá a lovagot.
Körösi Csoma Sándor úgyszintén a tisztaság, a fény felé igyekszik, dacolva akár a visszahúzó, a megkötő, az akadályozó erőkkel is. Az Önarckép Pegazussal hőse pedig szintén a burokból (buborékból?) szeretne kitörni, azt próbálja meg szétfeszíteni. Jelképes erejű, hogy onnan, abból a létburokból, amibe beleszülettünk – sugallja Vetró –, csupán a Pegazus, vagyis a költészet, a művészet képes kilendíteni, kiemelni "minket". A Bohócok sorozat bohócai pedig úgyszintén különféle sorsállapotok megmintázói, ugyancsak kitörési kísérletek. Az anyaméhben töprengő bohóc pedig – vélhetőleg – azon elmélkedik, hogy a magzatburokból érdemes-e világra jönnie, avagy sem. Más helyütt a változások (legyenek ezek a ’89-es vagy akár más társadalmi változások) előtti, egykori, régi énünk, régi világunk, akár a pompeji üres forma – hiába rúgjuk el magunkat tőle – ott kísért alant, talán örök mementóként, egy gömbben, egy buborékban, egy üres burokban.
A kurszki tengerészek tudják, hogy sorsuk bevégeztetett, és hogy – ha csak valami csoda nem történik velük – abszolút tehetetlenek, Vetró András Menekülők című grafikasorozatán a lóval az árban, a mocsárban, hínárban úsztató különböző embertípusok különféle válaszokat adnak a küzdelemre és a felsejlő pusztulásra: van közöttük, aki viaskodik, küszködik az életéért – mert fiatalabb, mert energikusabb, vagy csak mert nem adja fel –, és van, aki beletörődik, és elsüllyed menthetetlenül.
Az iskolaalapító helyi kötődésű figurája mintegy magát feláldozva, testéből építi a falat az épületbe, és – akárcsak a tengerészek a vég perceiben – dialógust kísérel meg az Úrral, a mindenek Teremtőjével ő, az Iskolateremtő.
Vetró András önmagát egyik grafikáján, egy falovon vágtatva ábrázolja, a szobrászkalapács sugarában az eddig elkészült köztéri szobrainak stilizált változataival (Önarckép falóval), ezzel mintegy a művészi játékosságot, a játékra való fogékonyságot/fogékonyságát is hangsúlyozva, de azt is sugallva egyúttal, hogy – mint mindannyian ezen a földön – egy fenti, (vagy talán lenti?) valakinek/valakiknek vagyunk a kiszolgáltatottjai, akárcsak a másik munka, a Ráncig-táltos fentről, láthatatlan szálakon mozgatható, és ellenálló (talán), szintén művészalakja.
Vetró legújabb munkáinak, grafikáinak újdonsága, hogy a Lángeszű Hidalgó mellett, aki nem valahol, egyetlen meghatározott helyen, hanem mindig útközben él, megjelenik a mindenkori társ, Sancho Panza alakja is, így mégsem tűnik olyan árvának, olyan kiszolgáltatottnak a művész Búsképűje immár. De – szintén új elemként – nem csak itt jelenik meg a társ alakja, hanem a Bohócok bohócpárjában, a férfi- és nőbohóc alakjában is, kettejük együttes küzdelmében, hogy a mutatvány, a mutatványuk maradéktalanul sikerüljön.
Külön kellene szólni még Vetró András nőalakjairól, ahol a nő egybeolvad a hangszerrel, az anyaság motívumairól, de még sok mindenről kellene szólni, hiszen olyan gazdag a Vetró-munkák motívumanyaga, hogy egy nagy tanulmány nem lenne elég ahhoz, hogy ezeket az értékelő maradéktalanul számba vegye. A lényeg ugyanis, mint minden jelentős művész esetében, nem abban rejlik, ami első látásra (ki)látszik – mondjuk – "az óceánból", mint a jéghegy csúcsa, hanem inkább abban, ami "az óceán mélyén" feltárásra vár. Azért viszont az értelmezőnek le kell buknia, a mélység kockázatát kell vállalnia, hogy felfedezze magának mindazt, amit az "óceán alatti rész", a szabad szemmel nem látható magában rejt. A művész ugyanis alkotásaival megtette a magáét, akárcsak hőse, Ikarosz, aki – ha kell – élete árán is megkísérli, hogy otthagyja keze nyomát ezen a legnagyobb gömbön, a mindenkori létező számára az élete végével szétpukkanó buborékon, magán a fényt, az életet, a létezést jelképező bolygón, a Napon.
A kurszki legénység tragédiája, az a bizonyos sajtóhír, ami 2000 nyarán megdöbbentette a világot, de a többi szépirodalmi alak is, kétszeresen is "lepárolódott", megnemesedett Vetró keze alatt, hiszen azzal, hogy előbb költészet (irodalom) lett ezeknek a tengerészeknek (irodalmi hősöknek) a figuráiból, üzeneteiből, majd képzőművészet, tulajdonképpen mindannyiunknak – az olvasóknak, műértőknek, műélvezőknek is – szóló üzenet (is) lett azokról a legutolsó pillanatokról, amikor majd mindannyian, mind, akik embernek születtünk, a "seregek Ura" előtt számot kell vetnünk, el kell számolnunk életünkkel, munkásságunkkal, művészetünkkel, vagy csak azzal, amik voltunk egy rövid vagy egy hosszú emberélet alatt. Hogyan? Valahogy ilyenformán: méltósággal, alázattal, tisztelettel, megnyugvással és megbékéléssel.

(Elhangzott Vetró András grafikai kiállításának megnyitóján. A tárlat Kézdivásárhelyen a Vigadóban látható)