Tíz év telt el azóta, hogy két repülőgép beleszállt a New York-i ikertornyokba, és az épületekkel együtt lerombolta a biztonságosan berendezett világról alkotott képünket is. Lassan közhelyszámba menő megállapítás, de azóta a földgolyóbis valahogy nem az a hely, amihez addig hozzászoktunk, s amelynek örökkévalóságában hinni akartunk.
A tornyok újjáépítése csak néhány év kérdése, ám a biztonságérzetünkön keletkezett lyukak betömésére talán több emberöltő sem lesz elegendő.
Az elmúlt évtized során több katasztrófafilm forgatókönyvéhez elegendő változat keringett a 9/11-ként terminologizált eseményről. Az elsődleges, a muzulmán gonoszok Amerika-ellenes merényletének kézenfekvő változata után nem sokkal felmerült például, hogy az egész nem más, mint nagyszabású titkosszolgálati akció, amivel az Irak elleni olajháború kirobbantásához próbáltak megfelelő súlyosságú indokot kreálni. Egyértelmű válaszra vár az a kérdés is, hogy mi lett a Pentagon-épületbe csapódó gép maradványaival, és a sor folytatható lenne még egy ideig.
Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy mi lett közben a világgal. A világméretűvé vált terrorizmus elleni óvintézkedések meghozatalának szükségessége egyértelmű, hiszen az elmúlt években újabb, az amerikainál kisebb, de korántsem elhanyagolható léptékű merényletek tartották folyamatos riadókészültségben veszélyérzetünket. Kényelmetlen korlátozások elviselése közben egyensúlyozunk, hogyan is viszonyuljunk ahhoz a valláshoz, amely esetenként világnézeti szempontok alapján ítél tömegeket halálra. Igen mély emberszeretetet, empátiát igényel, hogy észrevegyük, és biztató jelként kezeljük: a helyzet a muszlimok számára is csapdának számít.
És ami némi áttétellel bennünket, kisebbségi helyzetben élő magyarokat is érint: mi lesz az európai multikulturalitással? Az elsősorban a bevándorlók identitásának megőrzését szolgáló elv ugyanis ma már korántsem annyira köz-elfogadott, mint a 9/11 előtt, egyre többen beszélnek a multikulturalitás csődjéről. Innentől pedig közvetlen ösvény vezethet az emberi és kisebbségi jogok korlátozásához, ami viszont már nem magyarázható teljes mértékben biztonsági szempontokkal.
Ma a világ sok helyén állandó riadókészültségben élnek milliók, s bár mindennapi életük velejárói lettek az ellenőrző kapuk, azért aligha állítható, hogy valaha is a normális emberi élet elemei közé kellene emelnünk ezeket a berendezéseket. Míg saját biztonságunk elsősorban az utcai közbiztonságra korlátozódik, háromezer ember mártíromsága soha nem hagyható figyelmen kívül. Ezzel kell együtt élnünk, és megpróbálnunk leküzdeni az előítélet és általánosítás veszélyét, amely az arabosan barna embertársat azonnal a terroristagyanús kategóriába sorolja.
