Ennek rendszerint az a lélektani hatása, hogy a gépkocsivezető egy idő után fütyül például a sebességkorlátozó jelzésekre, ezeket magában semmisnek nyilvánítja, s a megszokott sebességgel –vagy akár ezt túllépve – robog, hisz ismeri az utat, és csak akkor hökken meg, amikor kiderül, a nemrég javított vagy felújított út újra kátyús. Az eltűnt kanálisfödő helyén tátongó gödörben esetleg elhelyezett valaki egy, az út széléről letépett faágat, vagy jelzés nélkül tátong az utast a pokol felé kényszerítő aknakút.
Manapság ilyesmi történik politikai útviszonyaink állapotára nézvést és az ezeken lebonyolódó forgalomra vonatkozóan is. Mikor azt hinnénk például, hogy az új tanügyi törvény – legalább részben – helyreállítja az eddig lezárt, eltorlaszolt utakat az állami egyetemeken az önálló magyar karok létesítése irányába, a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemen akkor jelennek meg az újabb kigödröződések ott is, ahol azt hittük, végre el lehet távolítani ezeket forgalomelterelő táblákat, amelyek a román nyelvű oktatás és képzés felé irányítanak.
Említhetnénk még néhány veszélyforrást olyan útszakaszon, amelyekről az hittük, hogy az utat megjavították. Az érzelmek és valós sérelmek útjain is. És mindezek után a Moldova–Magyarország labdarúgó-selejtezőn egyszer csak kibomlik a lelátókon egy feliratos vászon, szép magyar nyelven és kifogástalan helyesírással olvassuk rajta, hogy "Gyűlölünk titeket!". Mármint bennünket, magyarokat.
Pedig Moldvával nincs sem osztani, sem szorozni valónk. Magyarországnak nincs közös országhatára, nincsenek területi követelései. Az egykori Etelköz területén már magyarok sem élnek. A Dnyeszter-menti Csöbörcsök is rég eltűnt a kikátyúsodott történelemben. Mi lehet ennek az oka? Ezen a meccsen nem Székelyföld csapata játszik, nem. Igaz, odajutottunk, néha példaképpen hozzuk fel a magunk igazának bizonygatására, hogy bezzeg a gagauzok! Van autonómiájuk, és minden, ami ezzel jár. De ez sem lehet ok a petárdarobbantásokra. A zsigeri gyűlölet születésének anyakönyvi kivonatát keresném, de nem találom. A Kossuth-díjas tollnok, Kertész Ákos magyarságra fröcskölt gyűlölködése sem gyűrűzhetett be Kisinyóba. A régiektől hallottam még gyermekkoromban, hogy az Isten csak a "baszarabánoktól" – besszarábiaiaktól – mentsen meg. A két világháború között, amíg Besszarábia román fennhatóság alatt volt, tömegével telepítették be az ottaniakat Erdélybe. Tisztelet a kivételnek, a frusztráltságot onnan hozták magukkal. De ez rég volt. Igaz volt. Ez is őrizné csíraképességét évtizedekig, mint a gyommagvak némelyike?
Végre aztán olvasmányaim útjain az egyik elágazásnál találok egy frissen elhelyezett forgalomirányító táblát is. A Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója, Karl-Peter Schwarz arról értekezik, hogy bár "21 évvel a kommunizmus összeomlása után, a székelyek az autonómia kérdésében még mindig a kezdeteknél járnak", s a nyugati sajtóorgánumok csak hébe-hóba közvetítik nem elhanyagolható befolyással bíró olvasóikhoz e – hátrányos nemzetközi döntések miatt már a megmaradásért küzdő – magyar nemzeti közösség segélykiáltását, Erdélyben a magyarság reneszánsza folyamatban, és a románok kezdenek hozzászokni ehhez." A német konzervatív lap újságírója közvetlen székelyföldi információkra alapoz. Mi, akik itt élünk, és amint Schwarz fogalmaz: "sokan politikai autonómiára vágynak", biztonságosan haladnánk ezen az úton, és senkit sem szorítanánk le róla.
Igen ám, de útközben váratlanul előbukkannak azok a kátyúk, szakadt padkák, törött kanálisfedők, amelyeket kerülgetnünk kell. Annyi a szerencsénk azért, hogy vannak román barátaink, többnyire értelmiségiek, akik elhelyeznek egy-egy zöld ágat a kanális tátongó üregébe, és nevetségesnek tartják például, hogy ha egy kardot tartó kar van a címermezőben, akkor az román szívet szúr át. K.-P. Schwarz úgy látja, mi "békés lázadók" vagyunk autonómiaharcunkban.
Igen, de valljuk be, békétlenkednünk is kell. Ha izzó petárdákat dobálnak be a pályákra, és jelszavakként lobogtatják: "Gyűlölünk titeket!"