Ion Lazăr bukaresti képzőművész, restaurátor Keleti motívumok című üvegfestményei kihívóan és megejtően, egy imaginárius világba ragadva a döbbent nézőket, arra tesznek kísérletet, hogy rekonstruálják és újrateremtsék a japán Ukijoe iskola (magyarra fordítva: a múló világ képe) műveinek bűbájos világát.
Ukijoe, a japán festészet és fametszés iskolájának művészei főként a XVII–XIX. században alkották remekműveiket. Követőik a mai Tokió életéből vett zsánerképeket festettek és metszettek fába, a szórakozás ezer arcát, a kurtizánok, a kabuki színészek életének mozzanatait, a hétköznapi élet sokszínű arcát és a természet megunhatatlan csodáit, az emberen túli világ csendjét igyekeztek megörökíteni... Lazăr kifinomult technikával igyekszik újra felfedezni, újrateremteni, újraálmodni, újraalkotni az iskola nagymestereinek sajátságos, egye­dülálló és, még egyszer hangsúlyozzuk, bűbájos világát. Olyan természetességgel, könnyedséggel teszi, a mesterség, az üvegfestészeti technikák egészen egyedülálló, szuverén alkalmazásával, hogy ez már önmagában is – maga a csoda. A színésznő, az artista, a shógun ábrázolása hódolat a mesterek előtt – az egész kiállításnak hangsúlyozottan hommage jellege van –, de például a kihívóan A világ végén címet viselő alkotás már metafizikai távlatokat is sejtet. Ezekben az üvegfestményekben egyfajta filozófia (itt létérzékelés, létmagyarázat értelmében!), a látható világ érzékelésének metafizikus volta is hangsúlyos. Az ősz melankóliája, A délutáni séta mélabúja, A hegy varázsa káprázatos etűdök sorozatában, az utóbbin a derengő fehér csúcs egyfajta, talán nem is létező világ jelenlétét hirdeti, az ígéret csúcsa ez, ami talán csak álom, nem is létezik, de az is lehet, mégsem álom, igenis létezik. A maga szemkápráztató és rituális valóságában a halandó boldog lehet, ha egyszer – belépve a képbe, hogy a japán festészettől nem idegen kínai legendát idézzük (a festő üldözői elől a saját maga által festett erdőbe menekülve örökre eltűnik a vetkőző őszi fák között) – eljuthat oda.