Marosvásárhelyen, ebben a "meghódított" városban végvári küzdelem folyik. Magyar civil csoportok, összefogva az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanáraival, hajdani és jelenlegi magyar diákjaival – hihetetlennek tűnhet – Románia törvényének a betartásáért tüntetnek, protestálnak.
Igen, Románia megszavazott és érvényes tanügyi törvényének alkalmazásáért, az egyetem magyar tagozatának a létrehozásáért. A román többségű szenátus arcátlanul, törvényszegően nemet mondott a törvény alkalmazására. Olyan emberek dühödt makacsságával, akik kétségbeesetten észlelik, hogy a város magyarsága nem hátrál, nem akar megsemmisülni, nem akar beolvadni. Nem akar "magyarul beszélő románok" státusába kerülni.
Az RMDSZ országos vezetősége, amúgy tessék-lássék megszervezett egy "megbeszélést" e tárgyban az egykori székely fővárosban, eredmény nélkül. Ők megtették a "maximumot". Képviselőnk is interpellált a tanügyminiszterhez, hasonlóképp eredmény nélkül. Markó Béla miniszterelnök-helyettes, aki a tanügyért is felel, hallgat. Ez az RMDSZ, amelyik, mint a "rendíthetetlen ólomkatona", megmenti a demokrata-liberálisokat a csúfos bukástól. Vérforraló pofátlanság úgynevezett "szövetségeseink" közönye ebben a kérdésben (egyébként a többi sérelmünk orvoslásában is), akik így asszisztálnak a marosvásárhelyi soviniszták törvényszegéséhez.
Eközben a törvény vonatkozó cikkelyeinek felmutatásával, nem lankadó következetességgel a bátor marosvásárhelyi magyarok, nem törődve az őket megvető, sértő szavakkal provokáló románokkal, a kihívott rendőrökkel, nem adják fel. Naponta eszembe jut a márciusi véres napok magyarsága, cigánysága. Azok, akikre büszkék voltunk azokban a szívszorító napokban. Van még reménység, hiszem, amíg vannak önérzetes magyarok, akik magyarok akarnak maradni utódaikban is. Ők a mi ismert, ismeretlen hétköznapi hőseink.
