A közhangulatra ráömlött a marosvásárhelyi SZKT ciániszapja.
Előbb azt hittem, az én szövegértésemmel van baj, a költőpolitikusokkal megáldott RMDSZ nem a budapesti ciánmérgezésről értekezik, hanem művészi hajlamaikból következően az enciánról – a magashegyi tárnicsfélékről – vagy az enciánkékről, virágról van szó.
Hogy aztán a költői zagytározókból kiömöljön a méreg: nem arról a ciánról van szó, amely a nagybányai zagytározóból a Kárpát-medence vízhálózatába zúdult, kimérgezve annak élővilágát, és nem is a Nyugati-Érchegységbe tervezett, világviszonylatban is óriási zagytározóban halmozódik majd fel, hanem arról a politikai "mérgezésről", amely Budapest irányából érkezik hozzánk.
Én ennél szerencsétlenebb metaforával politikai eszmélésem óta nem találkoztam. Mert arról a "mérgezésről" van itt szó, amely a rendszerváltoztatások óta az első és második Orbán-kormány idején ömlik át hozzánk. Előbb a magyar igazolvány, utóbb az újrahonosítás révén szerzett kettős állampolgárság, a támogatások, az új nemzetpolitikai kurzus képében, amelynek fő célja a nemzetegyesítés.
A marosvásárhelyi ciános gátszakadás okozója a tehetetlen düh.
Majd csillapulni fog ez is. Az RMDSZ-nek és az MPP-nek is rá kell ébrednie arra, hogy ebben a politikai bozótosban csak együttes közmunkával tudunk ösvényt taposni.