Hagyományosként hirdették meg szervezői a hét végi sepsiszentgyörgyi kirakodóvásárt, s bár valóban volt egykoron országos vására a városnak ilyentájt (pontosabban Szent Miklós napján, ami még kicsit odébb), ez a mostani rendezvény inkább hagyományteremtő – s mint ilyen, megbocsátható, ha a reklámja többet ígért, mint amennyit a vásár nyújthatott.
"Régimódi" kirakodóvásárt terveztek a szervezők, melynek legfőbb vonzereje abban rejlett: az eladásra kínált árucikkeket a kézművestermékekre és helybeliek terményeire szűkítették. És ezt nagyon jól fogadták a szentgyörgyiek, a vásárban járókelők csupán dicsérő szavakkal illették az ötletet, kellett már egy másféle, az eddigiektől teljesen különböző sokadalom is. Hogy a kínálat kissé szűkösre sikeredett, mert termék ugyan volt ott majd minden, mivel szűkebb s tágabb környékünkön kézműveseink foglalkoznak, de termény már alig, arról nem a szervezők tehetnek: csupán ennyi termelőt tudtak felhajtani.
Ami kissé elszomorító: arra vall, a székelyföldi ember nem eléggé leleményes vagy nem eléggé bátor belevágni valaminek a készítésébe. A kismillió engedélyeztetés, különféle egészségügyi és élelmiszer-biztonsági jóváhagyás megszerzése nem kellene elijesszen bárkit is, ha otthon termelt gyümölcsből, zöldségből, a mezőnek, erdőnek áldásából akarna jóféle ínyencségeket készíteni, azokat forgalmazni – példa erre az egyetlen házi szörpöt, lekvárt árusító gyergyói termelő, kinek asztala előtt állandóan sor kígyózott, vagy a székely vadon ízeit kínáló, szintúgy a szomszéd megyéből érkezett húsfeldolgozó, kinek utánfutóban berendezett boltjában a hűtők vasárnap estére ugyanvalóst megürültek. S hogy az a néhány – nagyon kevés –, a környező falvakból bejött őstermelő friss terményét majdnem változatlan mennyiségben, legfennebb állagában megfogyatkozva vitte haza – nos, ez a vásár nem a heti zöldség- és gyümölcsszükséglet megvételéről szólott. Annál inkább a kis csecsebecsék, ajándéktárgyak beszerzéséről, a kötelező vásárfia mézeskalács kiválasztásáról, de legfőként a gyerekek szórakozásáról. A játszóházasok sátra alatt állandó zsongás, a bábszínházasok tízes csoport helyett harmincassal mesebarangoltak kifulladásig, itt-ott a kézművesek mesterségének kipróbálására is alkalom adódott, s ki a fát, agyagot jól hajlította, fúrta és faragta, még jutalomgarast is kapott – ami már nem csupán a játék kedvéért vonzó. Aztán a vásári komédiás, a kikiáltó, a vásári csárda: az élőnyelvből jószerivel már kikopott szavak, épp ideje őket múzeumok falai s középkori témájú ifjúsági regények lapjai közül kiszabadítani. Persze, ha hagyományos vásárról beszélünk, még a múlt század elején, mikoron a piactér a mostani Erzsébet parknak a Bazár felőli részén helyezkedett el, a kirakóvásárok elengedhetetlen "kellékei" volt a körhinta, a panorámabemutató, a verkli, a szerencsét jövendölő papagáj. De ezek mára nem csak élőnyelvi szavakként, hanem fizikai valóságukban is emlékek immár. A vásári csárda egyébként jól sikerült konstrukció, nem csak a szemet vonzó, jurta jellegű felépítése csalogatta a vásárban megfordulókat, de az alája beterelt tucatnyi vendéglős változatos kínálata is, mindenféle ínyencséget, de még hamuban sült pogácsát is kínáltak, s a sörnél jobban fogyott a must, különösen esténként, mikoron a színpadon élő zene szólott. Kabalaként a sokszög csárda minden sarkán ijesztőre vagy mókás képűre alakított töklámpás, mintegy harangozva is a vasárnapi tökfesztivált, hol nem csak a girbegörbe dísznövények látványában gyönyörködhetett/szörnyülködhetett a kíváncsi népség, de meg is ízlelhette az azokból készült különféle ételeket, italokat, s majd maga készíthette el lámpását, melynek kivitelezésében csak a fantázia szabott határt.
