Hatvanhét esztendő telt el, amióta Gavrilă Oltean Maniu-gárdista serege behatolt a háború zaja ellenére is csendes Szárazajtára, és tizenhárom ártatlan embert a legbarbárabb módon kivégzett.
Erre akkor is emlékeznünk kell, ha sokan már idejét múltnak tartják az emlékezést, s úgy vélik, a mára kell figyelni. Nem feledhetjük el, hiszen elődeink sorsa a mi életünk része, gyökér, mely nélkül nem létezne a nemzet sem – hangzott el a tegnap tartott megemlékezésen.
A szárazajtai közösséget szolgáló református lelkipásztor, Bartalis Sz. Pál az Apostolok cselekedetéből vett igére épített beszédében arra kérte a jelenlevőket, vizsgálják meg szívüket, s meglátják, a szeretet mellett mindannyiunkban ott a gyűlölet is. De nem szabad engedni, hogy a bosszúvágy felülkerekedjék a jóságon, mint ahogy azt sem, hogy a jó értelemben vett, nemzet iránti elkötelezettség sovinizmussá váljék. Mint mondotta, azzal a reménnyel kell élnünk, hogy az 1944. szeptember 26-án történtek soha meg nem ismétlődhetnek.
A Lármafa Kulturális és Sportegyesület számára az Ex Libris-díjat átadó dr. Gubcsi Lajos Hende Csaba honvédelmi miniszter levelét olvasta fel. "Az a pillanat, akkor és ott, 1944 rettenetes őszén Szárazajtán a nemzet történetének egy szomorú pillanata volt. Olyan pillanat, amelyből sok adódott ugyan évezredes történelmünkben – különösen itt, Erdélyben. Mégis fontos: nagyon értékessé és drágává teszi a hazát. A hazát, a földet, ahol apáink és anyáink vére folyt. Ha emlékezünk, ha megértjük és lélekben átéljük, miért kellett meghalniuk, a mi számunkra is nagyon drága lehet, nagyon drága lesz a haza." Tamás Sándor megyeitanács-elnök a megyezászló átadásakor úgy fogalmazott, nem másoktól kell elvárnunk, nekünk kell cselekednünk szülőföldünk érdekében.
Az IKE-sek és az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola diákjainak rövid programját követően a nagybaconi rezesbanda kíséretében haladt a több száz fős emlékező közösség a központban 1994-ben felállított emlékműhöz. Nagybacon polgármestere, Bardocz Csaba a tizenhárom áldozat értelmetlen haláláról szólt. A Történelmi Vitézi Rend nevében Benkő Emőke figyelmeztetett: mindig emlékeznünk kell az igazságtalanságokra, jogfosztásaink pillanatára, s ahányszor csak alkalmunk adódik, el kell mondanunk: mi nem vagyunk másodrendű polgárok. Az áldozatokat – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László – Németh Izsák unokája, Pap Sándor nyugalmazott református tiszteletes idézte fel, majd a kegyelet koszorúit helyezték el.
A megemlékezést követően Benkő Levente újságíró, történész a szárazajtai vérengzésről írt könyvének második, bővített kiadása bemutatásán a tényfeltárás körülményes – és sokszor megnehezített – voltáról beszélt. Cáfolta azokat a vádakat, melyek szerint a helybéli magyarok valaha is fegyverrel szálltak volna szembe a román hadsereggel, így nem állhatja helyét az a román oldalról érkezett magyarázat sem, hogy a tizenhárom áldozatot szedő vérengzés valójában jogos megtorlás lett volna.