Érdekes koncertkörutat tart a Filip Ignác által vezetett Codex régizene-együttes (képünk) és meghívott vendégei – Andrejszki Judit (Magyarország), Chereji Szilárd (Ausztria), Caius Hera (Temesvár) – október 4–7-e között.
A körút állomásai: Csíkszereda, Árkos (október 5-én, szerdán 19 órától), Brassó és Bukarest. Nem kevesebbet vállalnak, mint korhű ízelítőt adni a Sepsiszentgyörgyi kottás kézirat (1757) darabjaiból. Az erdélyi barokk zene még sok titkot rejtő gyűjteményét alább Csörsz Rumen István, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos titkára, a Musica Historica régizene-együttes művészeti vezetője ismerteti. (fer-)
Domokos Pál Péter, a moldvai népzene és 17–18. századi zenetörténetünk fáradhatatlan kutatója az 1950-es években Sepsiszentgyörgyön egy kéziratos kottagyűjteményre bukkant. A kézirat, amelyet lelőhelyéről nevezett el, az ő segítségével került Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába (Ms. mus. 7333.). A kézirat magyar táncait a megtaláló közölte elsőként (1959, 1978), húsz polonéz dallamot pedig egy lengyel zenetörténész, Zofia Stęszewska (1970). A gyűjtemény nagy része máig kiadatlan, s még sok munkát ígér a kutatóknak és a muzsikusoknak.
A 91 lapból álló kottás kézirat világi zenedarabokat őriz hegedűre és hangszeres együttesre, három különböző kézírással. Bár Sepsiszentgyörgyön került elő, származási területe inkább a szászok lakta erdélyi városok között keresendő: összeírói valószínűleg német muzsikusok voltak. A kézirat kamarazenei anyaga közös zenekari használatra utal. A bal oldalon mindig az elsőhegedű, a jobbon az esetleges második hegedű és/vagy a basszusszólam szerepel, tehát több muzsikus játszhatott egyszerre a kottából. Az első kéz igen lendületesen és lazán teleírta csaknem az egész kéziratot, a szerzők és a címek megjelölésével, a második és harmadik pedig a szabadon maradt helyeket töltötte ki a lapok alján: ők anonim táncdallamokat rögzítettek.
A magyar táncokat a harmadik kéz jegyezte föl, aki talán magyar anyanyelvű volt, legalábbis magyar címeket használt (Magjar Tántz, Lengjel Tántz). Mindössze öt magyar karakterdarabot hagyott ránk, melyen érződik az Apponyi-kódex (más néven Zayugróci kézirat, 1730) lejegyzőjéhez hasonló erőfeszítés a hallás után terjedő, variábilis, néha parlando előadású dallam díszítéseinek pontos lejegyzésére. Nagy kár, hogy kísérőszólamaikat nem jegyezte fel. E dallamok zömében keleties hangulatúak, törökös vagy még inkább cigányos hangsorral. A legismertebb magyar táncdallam a szerb népzenével tart kapcsolatot.
A gyűjteményben szokatlanul sok – néha ismert, néha még azonosítandó – nyugat-európai zenedarab található, köztük neves olasz és német zeneszerzők (Castrucci, Vivaldi, Veracini, Locatelli, Bach, Telemann, Graun, Goebel, Hasse stb.) művei. Ez talán arra utal, hogy a német városi ízlés már nem okvetlenül csak a funkcionális zenére fogékony, hanem stilizált táncokra, szonátákra, egyszóval "autonóm előadóművészetre" is, míg az erdélyi magyar zene egészen más stílustörvények szerint fejlődik. A kötet menüett- és polonaise-repertoárja a korabeli felvidéki gyűjtemények (Szirmayné Keczer Anna kézirata, 1740-es évek; Apponyi II.-kézirat, 1744 k., Linus-féle kézirat, 1786 előtt) egyszerű, hármashangzat-bontásokból és szekvenciákból "összerakott" darabjaira emlékeztet. A nyugati műzene jelenlétére nem belőlük, hanem a szerzőkhöz köthető előadási darabokból következtethetünk.
