A korabeli politikai kurzus ízlésének és normáinak megfelelő termékekből olyan lakótelepek jöttek létre, melyek még hosszú ideig rányomják bélyegüket a város arculatára. A kor hatalmasai egyúttal egy évszázadosan nagyon lassú fejlődésű településre olyan urbanizációs ugrást erőltettek, melynek következményeit lakossága még hosszú ideig érezni fogja.
Beton beton hátán
No de milyen élet folyt a házgyárban, és mi történt vele az utóbbi két évtized alatt? Fülöp Kálmán építészmérnök pályája összefonódott a vállalattal.
Pár szót alanyunkról: az aranyosrákosi születésű fiú Kolozsvár legjobb iskolájában érettségizett, ott szerzett mérnöki oklevelet, és a Kovászna megyei építkezési vállalatot választotta kihelyezéskor 1975-ben, ahol azóta is dolgozik, tavalyi nyugdíjba menetele után vállalva a műszaki igazgatói állást az utódcégként létrejött Consic Rt.-nél.
– Ezek szerint megélte, hogy a valamikori kisváros betonrengeteggel lett bekerítve. Személyes emlékem: 1968-as első látogatásomkor zöld mezőkön át jöttem be a vasútállomásról a tulajdonképpeni Szentgyörgyre.
– Pontosan, a mai villanyrendőrtől, itt régi benzinkút állt, s odáig tartott tulajdonképpen a beépített terület. A régi kis vashídon közlekedtünk, utána épült minden, az Állomás negyed sem létezett, egy nagy gödör tátongott a mai műanyaggyár helyén, ahonnan a téglavető cigányok az agyagot kaparták, s pár putri. Az ipari zóna már épült, megvolt a Jájá, a bútorgyár és mások, az építővállalat a későbbi házgyár telepén szintén, de csak a későbbi épületek fele. Mindenki autóbusszal járt ki oda, s fél óra is ráment, míg a keskeny, régi hídon át kiértünk a munkahelyünkre csúcsforgalom idején. Központi irodáink a mai tervezőintézet, illetve a Consic Hotel helyén működtek.
– A házgyár kicsiben már létezett. A magát fáraónak képzelő pártfőtitkár betonba kívánta önteni öröknek hitt dicsőségét. Mit építettek épp akkoriban?
– 1975-ben a Csíki negyed harmadik komfortfokozatú tömbjei számára gyártottuk az elemeket. De a házgyári rész még kicsi volt, egy kecskedaru alatt készültek ezek a panelok a szabadban. Az első csarnokokat közvetlen utána, ’75 decemberében adták át, de a házgyár fejlesztése 1980-ig tartott, és egészen a kilencvenes évek elejéig működött.
Ilyen rövid idő alatt ilyen drasztikus hatást elérni valóságos rekord. Még ne minősítsük, nézzünk inkább a dolgok mélyére.
Háromezer lakás egy évben
A házgyár a megyei építővállalat (IJCM) részlegeként jött létre a terelőút melletti gyártelepen – lakásépítésre, csatornázásra, útépítésre stb. szakosodott cég volt, az ipari építkezéseket brassói központú másik végezte –, az ott dolgozó 500 alkalmazott felét foglalkoztatta. Közbevetőleg megjegyezzük, az anyacég méretei hatalmasak voltak, és több ezer embernek nyújtott munkát, magában foglalt ugyanis az említetten kívül négy megyeszékhelyi építőtelepet, továbbá azok társait Kézdin, Baróton, Kovásznán és Bodza­fordulón. Az erőltetett iparosítás és városépítés korának tipikusan felduzzasztott, a szocializmus gazdaságszerkezetébe és felépítésébe illeszkedő vállalat volt. Ezen belül a házgyár is feszített ütemben termelt.
– A környéken a csíki házgyár volt még ekkora, a brassói jóval nagyobb. Mi minden egyebet is előállítottunk, asztalosaink ajtót, ablakot, mások fémkonfekciót készítettek. A víz- és gázszerelést mi végeztük, részben nálunk készült hozzávalókból. A legnagyobb kapacitás idején hat lakrészt gyártottunk egy nap. Megtörtént, emlékszem, hogy egy évben elértük a háromezer lakást, melyeket a megye több településén szereltek különben össze. Ez a kétszázvalahány ember minden idejét és erejét felemésztette, három váltásban folyt a munka. Két betonkeverőnk közül az egyik a házgyárat szolgálta ki, a másik a csúszózsalus eljárással épülő telepeket. Szemerján és az állomásnál már húzták fel a torony- és pengeházakat, azoknál ezt az eljárást alkalmazták.
– Szentgyörgy "betonbölcsőjét" mindenképp itt ringatták. Háromezer lakás tízezernél több ember le- és betelepítését tette lehetővé egyetlen évben. Nem titok, hogy e mögött milyen állampolitikai vezérelv húzódott meg. De e módszer maga azóta kiment "divatból". Vajon meddig bírják még, és mennyire biztonságosak ma ezek a házak?
– Kiment "divatból", de akkor korszerűnek számított, az egész országban építettek ilyen típusú tömbházakat. Szerintem még sokáig bírni fogják, noha egyesek jobban, mások kevésbé nevezhetők sikerültnek. A földrengésekre nem mindenik reagált megfelelően. Megjegyzem, a panelházak sokkal jobban vizsgáztak. Az ugyanis olyan skatulyaszerűség, annyira össze van fogva, hegesztve, hogy egyben mozog, ha mozog, és nem viseli meg annyira a földrengés. Persze, ha rendesen kivitelezték.
Minőség és mennyiség
– Apropó, kivitelezés. Köztudott volt, hogy a cementfelhasználási normák változtak, azokat mintha párthatározattal szabályozták volna... Itt még esztétikai, komfort és egyéb szempontok is szóba jöhetnének. Nem volt-e elhibázott az egész? Van-e jövője a panelháznak?
– Nincs, mert hideg. Másképp kellett volna elgondolni, de akkor ez volt az egyedüli változat. A cementfelhasználás előírásait betartottuk. A legnagyobb hiba, hogy nem számoltak az energiaárak változásával. Abban az időben a gáz, a villany, a fűtő- és üzemanyag nagyon olcsó volt, s nem számoltak azzal, mi lesz, ha megdrágulnak. Ha valakinek, mondjuk, 2500 lej volt a fizetése, abból akkor fűtésre télen alig 150 lejt kellett fordítania. Tehát nagyon keveset. Nem is érdekelt senkit, hogy az a ház tökéletesen legyen kivitelezve. Benne meleg volt, alig került valamibe, a villanyra sem ment rá 50–60 lejnél több. Tehát alig a bér tíz százaléka, míg ma az átlagbér fele is rámehet. Annyira megdrágult az energia, hogy az építkezésben is újat kell kitalálni, nagyon jól szigetelt házakat kell építeni, melyek kevés energiát emésztenek fel. Nem is tudok arról, hogy működne házgyár az országban, bár előre gyártott betongerendákat, nyílásáthidalókat, oszlopokat ma is állítanak elő, a Kaufland épp ilyenekből épít az Oltmező utcában.
– Én is panelban lakom. Nincs két párhuzamos vonal a lakásban.
– A mai minőséget akkor nem követelték meg. A mennyiség volt a fő, azt kérték. De a szilárdságot, tartósságot megkövetelték, az ember a szabadságával játszott, ha abban hibázott. De az emberek sem adtak annyit a szépre, mint ma.
– Az állam építtetett, ő szabta meg azt is, mi a szép. Miként azt is, hogy az ún. tudományos táplálkozás miből áll. Ezért éheztünk. Nem hiszem, hogy az emberek nem vártak volna el többet. Nem vették a klímát sem figyelembe, arról nem is beszélve, hogy a lapos tetejű blokkok itt mennyire célszerűtlenek.
– Valóban, ezeket a házakat nem nekünk tervezték, hanem olyan térségeknek, ahol az éghajlat szelídebb. Mert itt is tízcentis vattát tettünk szigetelésként a falba, akárcsak Bu­karestben, csakhogy itt az nem volt elegendő. Emiatt a lakások télen hidegek, nyáron melegek voltak, s ahogy a fűtésgondok megjelentek, a helyzet súlyosbodott. A tervezők keze meg volt kötve. Persze hogy nem lett volna szabad a minőség rovására építkezni.
A munka rabjai
A megyei kőműves-társadalom különben alighanem túlnyomórészt magyarokból állt, mindenképp alátámasztja ezt az is, hogy a házgyárban az alkalmazottak "95 százaléka székely volt" – állítja Fülöp Kálmán. Emlékszünk, a nagy építkezések sok székelynek tették lehetővé a hazatérést az ország legkülönfélébb sarkában fekvő építőtelepekről, ezerszám tódultak haza, sokan épp Bukarestből, miként Beke György is észlelte riportjaiban. Fülöp Kálmán kászoniakat, Udvarhely-vidékieket is említ, akik itt telepedtek le, kaptak lakást a maguk által építettből. No de hogyan alakult a házgyári élet a későbbiekben?
– A gyár teljes kapacitását ’79–80-ra érte el, talán ’83–84-ben volt egy visszaesés, utána megint felpörgettek. Panelből főleg, Bozdafordulót kivéve, ahol inkább téglából építkeztek. Kovásznán a szállodákat is mi húztuk fel.
Fülöp Kálmán nem tagadja, hogy pazarlóbb jellegű volt a gazdálkodás, de hát ez a dolgok természetében rejlett akkor. Minőség és mennyiség viszonyának szubjektív, erkölcsi vonatkozására vet fényt, amit emlékeiből felidéz arról, hogy a munkaerővel, az emberi élettel folyt a legnagyobb pazarlás:
– Télen is kellett, de lehetett is dolgozni. Sok energiát fordítottunk arra télen, hogy a falakat kiszárítsuk. Két hatalmas gázkazánnal fűtöttünk, szárítottunk. Azt az energiafelhasználási számlát ma egy cég sem tudná állni! Egy nap beöntötték a falat, másnap már vitték, és szerelték be. Milyen volt a hangulat? Hát minden vasárnap dolgozni kellett. Három műszakban ontottuk a panelokat. Amelyik váltás délelőttös volt, annak vasárnap is be kellett jönnie. Mi, vezetők, dettó. Nemhogy szabad szombat, de vasárnap is alig volt a nyolcvanas években. Nagyon fárasztó volt. Szabad idő semmi, az ünnepeken sem, mert akkor felvonulni vittek. Nem csoda, hogy a rendszerváltáskor nagy volt a forrongás. Mi az ipari zónában a Jájá és az IMASA nagy tömegeinek befolyása alá kerültünk. Onnan indult a hullám, be a pártszékház, később a prefektúra elé. Részt is vettünk mindenikben ’89 december 22-én és később is. Az emberek beteltek a nyomorral, háborogtak minden régi ellen, követelték az újat. Hosszú ideig tartott a Ceauşescu-korszak, a nélkülözés, abban nőttünk fel, ugye, hogy valamiért mindig sorban kellett állni. S délután meg, amikor a gyereknek tanulnia kellett volna, elvették a villanyt...
*
A házgyár végül 1992-ig működött, de már csak a korábban elkezdett épületeket fejezték be, utóbb pedig teljesen leállt. A fentiekből ítélve, örökre. Munkásai szétszéledtek, nyugdíjba mentek. A száz alkalmazottal dolgozó utódcég mai vezérigazgatója, Tulit Zsombor szerint: a telep ideális hely lenne egy ipari parknak. Ma, bár raktárait részben bérbe adták, kihasználatlansága valóban leverő.