A török oroszlán, amelyet Bécstől, Budától kelet vadonjaiba űzött vissza napnyugta szövetkezése: új erőre serkent, s csattogó dühvel rontott be a temesi végekre. Lett szörnyű riadalom! A császári katonák pakoltak, öltözködtek, lovakat, szekereket rekviráltak, s hirtelen sebbel-lobbal kimasiroztak Erdélyből.
Kinek mit fog vetni a harcok kockája? A német fog-e győzni vagy a török?
Mielőtt erre a kérdésre megérkezett volna a felelet, a Székelyföldnek keserves próbát kellett kiállania! A török szultán leggonoszabb népe: a krimiai tatárok Mirza Khán vezetése alatt Moldván keresztül rácsaptak a keleti szélekre, s rettenetes dulást, égetést indítottak. Falvak népe kietlen havasokra, városoké a várak és bástyás templom-kastélyok közé menekült. A sepsiszentgyörgyiek is betakarodtak a várba. Polgári rend, vitézlő rend bezzeg megfértek most a szoros helyen egymással, mint a különféle szelid és vad állatok a Noé bárkájában.
Csak Binder Pál nem feledkezett meg most sem a hadnagy ellen való haragjáról.
– Észre ne vegyem, hogy correspondeálsz a hadnaggyal, mert a vár piacán magam teszlek kalodába! – fenyegette meg Ágnes leányzót.
Az örségtartás a vár régi constítuciói szerint a székely vitézek kötelessége volt.
– Mégis csak jó, hogy itt vannak ezek a mi derék vitézeink – jegyezte meg Csiszár Mihály ötvösmester, amint a biró a tanács tagjaival megszemlélte az őrségeket.
– Az a jó, ötvös uram, hogy várunk van... erős bástyáink és falaink vannak... Azokat ugyan nem nehéz megoltalmazni!...
No, azért Binder uram nem követelte a maga és a polgári rend számára a vitézek dolgát! Nem, sőt igen-igen vértelen volt az ajka és borús a tekintete, amint a falak és bástyák árnyékában ide-oda futkosott.
– Meglátják kigyelmetek, errefelé sem jön a tatár! – szólt kísérőihez a lövőréseken ki-kikukucskálva. – Megőriz isten a veszedelmes próbától...
A valóság csakhamar megcáfolta a Binder uram jóslását. Itt is, ott is a távolban gonosz tüzek lángja-füstje kezdett föltünedezni. Jönnek, közelednek, tagadhatatlan!... Egy dél­esti órában végre Szentgyörgy határában is megjelent egy tatár csapat. Előköszöntőül mindjárt fel is gyújtottak néhány házat a város szélein.
Nagy sivalkodás támadt a várbeli nép között! Binder uram szederjes ajakkal futkározott a falak körül. Lőni, vívni fogják-e a falakat? A székely vitézek harcrakészen állottak a lövőréseknél. Lesték a tatárok mozdulását...
Végre csöndesítő hírek indultak el a vitézek köréből.
A tatárok nem hoztak ostromló szerszámokat, úgy látszik, nem derekas sereg, csak afféle nagyobb, lézengő, fitető rabló csapat!
Némiképpen megnyugodva tértek éjjeli pihenőre. De mit hoz a virradat? Nem érkeznek-e új csapatok, nagyobb készülettel?
A reggel csakugyan nevezetes újságot hozott. A vitézek a várkapuval szemben, póznára tűzve, egy írást fedeztek föl. Szólott pedig az írás ilyenképpen:
"Hitetlen gyaurok, könnyen rátok törhetnők haszontalan falaitokat, s megszaggathatnánk, mint farkasok az erőtlen juhokat. Életeteknek mégis kedvezni akarunk, és megengedjük, hogy pénzzel váltsátok meg magatokat. Ötezer tallért fogtok fizetni, s akkor békén tovább sietünk. Ha pedig elég vakmerők volnátok, hogy ezt a nyomorult sarcot megtagadjátok: ime mi lészen büntetésetek! Foglyainktól értettük, hogy fölötte büszkék vagytok nagy vizi malmotokra, s méltán is, mert napról napra bőségesen híztok, lépesedtek belőle. Nos, ha a váltságdijat megfizetni vonakodnátok: tüzet adunk híres malmotok alá... a csupasz köveket hagyjuk meg számotokra. Egy teljes napot engedünk a sarc összegyűjtésére, holnap délig az ötezer tallért táborunkhoz, a malom mellé kiküldjétek, és hiány nélkül leszámoljátok..."
A tatárok levele inkább megnyugovásra és reménykedésre gerjesztette a cíviseket. Különösen a városbiró fogadta vidáman ezt a megoldást. Hiába, mindent lehet pénzzel!...
Nosza, kirótták és hajtani kezdték a cíviseken az ötezer tallért. Bizony, lassan gyűlt a nagy summa, senki sem nyult szívesen a zacskója mélyébe.
Csiszár öt­vös, látván a pénz lassú folyását, azt javasolta a bírónak, hogy a székely vitézlő rendet is vonják bele a sarc fizetésébe, s ennek fejében osszák meg velük a malmot.
– A kigyelmed régi bolondsága! – szólt fog­hegyről Binder uram. – Azzal az izgága néppel osztozódni? Soha... inkább magam pótolom, ami a sarcból hiányozni fog...
Hát csak tovább hajtották a pénzt. A bíró maga ment nagy botjával szállásról szállásra. Így is nagy összeg szakadt a nyakába, de hát kifizette, s így estére együtt volt az ötezer tallér.
Binder uram összehívta a communítást.
– Most aztán választanunk kell valakit, aki a pénzt kivigye a tatároknak – jelentette.
Halálos csend következett, az emberek lekapták fejüket, és igen-igen sárga színnel meredtek csizmájuk orrára...
Az ötvös törte meg a kínos csöndet.
– Azt hiszem, tisztelt tanács, nincs miért választással fáradnunk... itt van biró uram, nála alkalmasabb embert úgysem igen találhatnánk ilyen kényes dologra. Vigye ki a pénzt, biró uram...
A helyeslés hatalmasul tört ki a gyülekezetből.
– Vigye ki biró urunk!... Miért is akarja másra kenni? Hivatalból kell ezt a dolgot megcsinálni!...
Binder Pál sáppadtan hallgatta a lármát, majd maga is belesüvöltött.
– Mit, hogy én a tatárok közé menjek? Hova gondol kigyelmetek?... Hiszen engem, mint vagyonoshírű embert, bizonyosan rabul ejtenének a hitszegők...
– Azt mással is megtehetik! – feleseltek innen is, onnan is. – Biró uramnak olyan kedves a malom. – Biró kötelessége helytállani a városért!...
A hátsó sorokból mindjárt szállingózni is kezdtek kifelé az emberek. Binder Pál lehanyatlott a székre. Szinehagyottan dévedezett körül a tekintete. Előtte az átkozott tele zacskó...
Kínos percek teltek.
– Jól van – szólt egyszer a biró –, kimegyek a tatárokhoz, de lelkük feleljen azoknak, akik a halálba vagy a rabság kínjába kergetnek bele.
S azzal hóna alá vette a zacskót, s szállására ment, a templom falához ragasztott kis házacskába. Nagy jajjveszékelés támadt az asszonynép között, mikor elmondotta, hogy reggelre kelve milyen gonosz út áll előtte...
Az órák múlásával mind nagyobb és keserűbb félelem lepte a Binder Pál lelkét. Föl- s alásétálván szobájában, ami gonosz dolgot hallott vagy olvasott a tatárok kegyetlenségéről, az most mind eszébe jutott. Hogyan gyötrik, kínozzák foglyaikat, hogyan csereberélik őket, mint hitvány, oktalan állatokat... ólba vetik, dióbéllel hizlalják, s aztán felfalják őket istentelen lakomáikon.
Néha megtorpant a nagyerős ember, és hevesen hadonászott mindkét kezével.
– Nem megyek, nem kockáztatom az életemet!...
A nép közé is kiszivárgott a biró rettegése. Némelyek a biróék ablakához lopóztak, s beleskelődtek.
Beke János hadnagy is, amint késő este végig vizsgálta az őrségeket, betekintett a biróék ablakán. Gyertya égett az asztalon, s a halovány fény mellett ott ült Ágnes leányzó lehajtott fővel, kisírt szemekkel. Maga a biró akadozó léptekkel méregette a kis szoba padimentumát.
– Úgy kell neked, dölyfös bíró! – szólt magában a hadnagy. – Most megszenvedsz sok bűnödért, amiket a vitézlő rend ellen elkövettél...
Aztán jó ideig elnézte Ágnes kisasszonyt... így bánatba borulva tán még gyönyörűbb volt!...
A világ egész éjszaka égett a biróék szállásán. Hánykolódott a biró lelke: kockára vesse-e életét a malomért? Ágnest aludni küldte, maga testamentumot írt, jegyzéseket csinált. Mert hiába, mégis ki kell mennie a tatárok közé. Nemcsak a malomról van itt már szó, hanem a becsületről. Örök gyalázat volna meghátrálni.
Kínos gyötrődések között végre eljött a virradat. A biró buzgó fohászt küldött istenhez, majd magához intette Ágnest.
– Jöjj, édes leányom, kísérj el a kapuig!...
A nap felsütött, indult a biró. Bal hóna alatt zacskóban az ötezer tallér, jobb kezében fehér zászló. Arca fehérebb a zászlónál. Kiléptek a vár udvarára.
Itt egyszerre különös dolog tűnt föl nekik. Mindenki a falakra és bástyákra sereglett: nagy zsibongás, kiabálás mindenfelől.
– Mi történik itten? – nézett körül Ágnes csodálkozva.
– Hát nem érted? – szól a bíró reszketegen. – A hálátlan gazok a várfalakra tódulnak, hogy lássák, hogyan esem a tatárok tőrébe... A kínjaimban akarnak gyönyörködni...
A várkapu felé fordultak. Holteleven képpel lépegetett Binder Pál... az embergomolyagból ekkor hirtelen kivált Csiszár Mihály ötvös, és a biróék elébe sietett.
– Hova, hova, biró uram, azzal a fehér zászlóval?
– Oda, ahová a kígyelmed gonosz lelke kívánta. A vágóhidra...
– A tatárok közé, biró uram? No, attól ugyan elkésett! – kacagott az ötvös.
A biró zavarodottan nézett az ötvösre.
– Hát nem tud róla, biró uram? A székely vitézek – az ördöngős fickók – megfizették a sarcot a tatároknak!... Hajnalban Beke hadnagy kivezette embereit a rablókra... odavan a tatárcsapat... ki az Oltba fúlt, ki a fűvön fekszik, ki pedig a vitézek rabja lett...
Binder Pál arcán feltündökölt az öröm.
– Igaz volna? – szólt repeső hangon.
– Jöjjön a bástyára, s bizonyosodjék meg! – intett az ötvös. – Most gyűjtik össze a zsákmányt a vitézek...
Fölhágtak a bástyára, s széttekintettek a téren. A székelyek már vezetékre fogták a sok szép tatár lovat, s sorba állították a prédával rakott társzekereket. Nagy vidáman, énekszóval indultak a vár felé.
A menet élén táncoló, szép tatár lovon Beke János hadnagy. Ágnes leányzó selyemkendőjével integetett a hadnagynak.
– No, biró uram, ugye, mindenre sor kerül, ugye, a vitézségnek is üt az ő órája? Ugye, ugye, a verekedés tudományának is hasznát veszi az ember? – fecsegett az ötvös nagy örvendezéssel.
Binder Pál csak mosolygott, bólintgatott, majd levette kalapját, és meglengette a vitézek felé...
(Kolozsvár, 1923)