Így az eskütételt, az esküt, amelynek csak elhangzása után érezheti az egyszeri és szóban eléggé ki nem fejezhető örömmámort az erdélyi, a Kárpát-medencei magyar. Például az anyaországi testvértelepülésnek köszönhetően, akik a templom, az iskola, avagy a polgármesteri hivatalok nagyobb termei ölelésében fogadva a határon túliak autóbusznyi seregét, fel is eskettetik felhatalmazott tisztségviselőik által a testvérközösség fiatalabbjait-idősebbjeit a magyar haza és nemzet iránti hűségre, szeretetre, tiszteletre – emígy szentesítve az együvé tartozás fennkölt érzetét.
De szorongással, aggodalommal élik mindennapjaikat Erdély azon állampolgárságot kérő magyarjai, akik estéli fekvő, reggeli kelő rágondolással várják magyar konzulátusaink telefonhívásait, levélbeli értesítését az állampolgársági eskütétel napjára. Nem csak a náluk fiatalabbak, a velük "egyivásúak" temetésekor! De nem kevesen vannak a serényebbek, életrevalóbbak közül, akik nem kis büszkeséggel tudatják: képzeld, én már magyar állampolgár lettem, itthon, szülőföldemen, Székelyföldön...
Öreg harcos, veterán barátom, teljes mértékben megértem aggodalmadat! Hiába születtél magyar állampolgárnak abban a sokat emlegetett kicsi magyar világban, Udvarhely megyében, hiába emlékszel arra, hogy az asztalra állítva háromévesként szavaltatták veled a Talpra, magyart, bele kell törődnöd a három hónapra tervezett, fél évre hosszabbított várakozási időbe. Még akkor is, ha az augusztusban ért enyhe szélütés okán orvosod fogyókúrát, több mozgással járó életformát javasolt, te olvasd és ismételgesd magadban Az ember tragédiájának utolsó mondatát, az Úr intését: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"