A hetvenes évek kemény telei hívták újra életre Sepsiszentgyörgyön a téli sportok tetszhalottjának vélt jégkorongot. Köcher Jánosnak hívták az életre hívót, majd dajkát, sőt, nevelőt is. Fantasztikus munkát végzett.
A jégkorong s vele párhuzamosan a korcsolyasport nagyot lendült. A város tárt karokkal fogadta a látványos játékot, műjégpályát ígért s épített. Még javában zajlott az építőmunka, amikor a város különböző pontjain, a háztömbök között, a városszéli tavon, az Olt, a patakok árterületén gomba módra szaporodtak a kisebb-nagyobb méretű jégpályák, s egyre több gyermek, fiatal, sőt, felnőtt kötött korcsolyát, hogy a friss levegőt, a mozgás áldott hatását élvezze. A pályák környékén egyre gyakrabban megfogalmazódott az óhaj: a jégkorong mellett lehetne műkorcsolyánk is, elvégre annak idején ilyen jégen kezdte pályafutását a sokszoros országos bajnok, Marcel Comăncei is. Újra Szentgyörgyön él, üvegbegyűjtéssel foglalkozik. Ahogy elkészül a műjégpálya, csak szólni kell neki...
Mi tagadás, vettem a lapot, s napokon át bolyongtam a rögtönzött jégpályákon azzal a szent céllal, hogy találkozzam Marcellel. Nem sikerült. A munkahelyén találtam meg, a ládák fölé hajolva a frissen hozott üvegeket rendezte, osztályozta, rakosgatta katonás sorrendbe. A januári nap sugarai megtörtek az üvegeken, s az udvar régi házának fehér falára, az öreg kerítés megszürkült deszkáira furcsa figurákat rajzoltak. Lenyűgözték figyelmemet, egyszerűen nem tudtam elszakadni tőlük, csak néztem, néztem... S ekkor felém fordult Marcel. Bajusza fehér volt, és zúzmarás...
Mondtam, miért jöttem.
— Beszélni a műkorcsolyáról? — kérdezett vissza. Aztán kihúzta magát, nőtt vagy öt centit, szemöldökét összeráncolta, s csak ennyit mondott: — Velem jól kiszúrtak...
— De Marcel, értsen már meg, mégiscsak Sepsiszentgyörgyről indult, és akkor, amikor az országban egyetlen műjégpálya sem volt, országos bajnokságig vitte, a válogatottedzőségig, a Testnevelési Főiskolán tanársegéd lett, megjárta a grenoble-i téli olimpiát, megfordult néhány világbajnokságon.... Száz meg száz szentgyörgyi gyerek várja ott kint, a jégen...
Marcel szemöldökei ezek után sem simultak ki. Én pedig dolgavégezetlenül nem akartam távozni. — Nézze, ezek a gyerekek példaképre várnak, tanulni szeretnének... Megenyhült a szíve, s intett, hogy lépjek be a barakkba. Bent két szép kutya fogadott. — Ne féljen tőlük — így Marcel —, megtanítottam őket az emberszeretetre.
— Nyolcéves koromban, 1952-ben álltam először korcsolyapályára — kezdte emlékezését. — Az utcán csúszkáltunk a havon, aztán rámerészkedtünk a Debren-patak jegére. A következő télen Fogolyánékkal, Mélikékkel és Vajnáékkal a textilgyár mögötti jégmezőt kerestük fel. Jó telek voltak annak idején. Négy hónapig tartott a tél, a jég.
Az ablakon át láttuk, hogy egy néni két szatyor üveggel érkezik. Marcel bocsánatot kért, és máris kilépett a barakkból. Hallottam az üvegek csengését, a nevetgélést. Nem csak én, a két kutya is felfigyelt rá.
— Ne haragudjon — mondta Marcel visszatérte után —, én az üres üvegek beváltásából élek. Munkám után kapom a fizetést. Nyolc-tíz órát dolgozom, és mindig mosolygós jókedvvel. Kedvesnek, mosolygósnak kell lennem a vendégek előtt, mert különben holnap nem hozzám hozzák üvegeiket. Na de hol is hagytuk abba? Na, igen... 1955-ben a vágóhíddal szembeni természetes jégpályán látott meg az éppen Sepsiszentgyörgyön járó Horosz Béla bácsi, egykori műkorcsolyabajnokunk. Magával vitt Csíkszeredába... Három évet töltöttem itt a hat hónapos csíki télben együtt Gáll Péterrel, a Szeiwalt testvérekkel, Sólyom Antallal... Húszan voltunk, s valamennyien csupa ígéret. Felfigyelt ránk a Bukaresti Dinamo is. Gállt, a két Szeiwalt testvért, engem és edzőnket felvittek Bukarestbe. Ott végeztem a közép- és a főiskolát, közben napi hat órát edzettünk. Az első bajnoki címet (ifjúsági) párosban nyertem Szeiwalt Imolával egy párban. Tizennyolc éves koromban indultam először a felnőttek bajnokságán. Jót tett a ,,mély víz", önbizalmat szereztem, de bajnoki címet még nem. Így aztán maradtam az ifjúságiak bajnoki címével. Ebben az időben remek ifigárda verődött össze egy-egy országos bajnokságra. Ott voltak a brassóiak, élükön Hertel Károllyal, Bömmles Herttel, a bukaresti Radu Ioniannal... Ez a gárda egy sor újdonsággal lepte meg a szakembereket, a bírókat... Kezdtünk külföldre járni, s azt, amit ott láttunk, a hazai versenyeken be is mutattuk. 1965-ben, 1966-ban és 1968-ban országos egyéni bajnokságot nyertem. Hatvannyolcban csak azért, mert hatvanhétben betegen a második helyre kerültem, és a szakvélemény, na meg a szaksajtó kezdett ,,temetni". Csupa dacból nyertem meg aztán a hatvannyolcas bajnokságot. Ebben az esztendőben (1968) egyébként a második helyen végzett Fazakas Gyuri, akit neveztek a granoble-i olimpiára, én pedig mint edzője kísértem el. De nem csak az olimpiára, hanem még néhány világbajnokságra is. Hej, ha ez a Gyuri kellő akarattal is rendelkezett volt... Képzelje el, 1974-ben a kötelező gyakorlatok után a nyolcadik helyen állt úgy, hogy megverte a volt világbajnokot..
— Többszörös bajnok, tanársegéd a főiskolán, válogatott edző... S a tél derekán ön itthon tartózkodik Sepsiszentgyörgyön, üveget szed... Miért ez a fura helyzet?
— Nem szívesen beszélek róla, de most üsse kő... 1977-ben megkezdtük a felkészülést a Lake Placid-i olimpiára. A sorok rendezésével kezdtünk. Mindenekelőtt szövetségi kapitányt kellett választani. Megoszlottak a vélemények, voltak, akik a szovjet Csetveruhin mellett kardoskodtak (Csetveruhint közben Kanadába is hívták), mások pedig... de akadtak olyanok is — nem kevesen —, akik rám voksoltak. Hogy miért, miért nem, végül is engem ejtettek.
Ennyi év után nem érdekes, hogy ki lett a szövetségi edző (mert Csetveruhin és Comăneci nem lett), már nem érdekes, az viszont tagadhatatlan tény, hogy a román műkorcsolyasport megtorpant, visszaesett. És az is tény, hogy azóta Marcel lábán 1980 teléig nem járt korcsolya, pedig volt két gyermeke, egy kétéves és négy hónapos kislánya és egy egyéves és két hónapos fiacskája, ők pedig... — Az idénről elmarad az oktatás — így Marcel —, de a következő évben mindkettőt megtanítom korcsolyázni és teniszezni. Közben elővesz egy edzői füzetet. Lapozgatjuk. Minden elfordított lap után érezni, mint lágyul Marcel szíve. Olvasgatom a neveket, ő csak hallgat, tekintete az ablakra szegeződik, gondolatai valahol messze járnak... Egyszer csak megszólal: — Akik önként jelentkeztek, nem sok tehetséget hoztak magukkal. De voltak a tanítványaim között olyanok is, akiket hosszú válogatási folyamat után állítottam korcsolyára. Azokban volt szövet.
— Marcel, ha átadják a szentgyörgyi műjégpályát...
— Értem én a célzást, de az nem csak tőlem függ. Hej, pedig szeretném még egyszer megmutatni, hogy komoly munkával igenis lehet nagy eredményt elérni... Mert dolgozni csak úgy érdemes, ha szívvel-lélekkel a munkához állunk.
A szentgyörgyi műjégpályát átadták, az üvegátvevő barakkot lebontották. Marcelt hiába vártuk a műjágpályára, családjával együtt elhagyta Sepsiszentgyörgyöt. Nem is lett műkorcsolyasportunk... Ma már jégkorongcsapatunk, sőt, műjégpályánk sincs. Csak az emlékek élnek és mesélnek.
