Napok óta kezem ügyében kedvenc költőm összes verseinek kötetei. A halálra oly gyakran gondoló, azzal vívódó-vesződő poétát olvasom újra esténként. Mint soha eddig, a holtak napjára lélekben is készülődvén, leltározva a halálról, az elmúlásról szóló lírai alkotásait, melyek végigkísérik a beteges Ady költői munkásságát.
Igen, ma gyásznap van, s meghajlunk szeretett halottaink gyertyafényes sírhantja felett, megsokasodott eltávozottainkra is gondolva. A korban, midőn magunk is szülőt, testvért vesztettünk, az unokahúgot a balatoni kisvárosban, akinek temetésén csak gondolatban lehettünk ott. A budapesti önzetlen férfiút, aki barátként több volt, mint testvér, s aki egy hátizsák konzervvel ült vonatra a magyar fővárosban, életét kockáztatva jött Sepsiszent­györgyre az aggodalmas hírektől felajzva 1989 decemberének puskaropogástól hangos végnapjaiban. És árvának hagyta sze­rető feleségét K. Gy. bátyám, a hűséges levelező, akinek ’91 januárjától összegyűjtött, most már kordokumentummá váló "híradásait" megőrizve próbálom megérteni az erdélyi táj, a székelymagyarok iránti rokonszenvét. "Ezzel búcsúzom tőletek a következő levélig, sok minden jót kívánunk a további életben..." – olvasom a két hetest megérő, hozzánk oly nagyon ragaszkodó tűzoltótiszt barátunk utolsó levelében... "Óh, hányszor kell a sírra néznünk, / Hogy vigasztaljuk önmagunk – / Dobjuk el a tettető álcát: / Ma ünnep van, ma sírhatunk!..."