Magyarhoni barátom a világhálós levelezés útján keresett, valószínűleg azért, hogy együtt töprengjünk egy kényes kérdésen: nyolc éve "keresztszülősködik" egyik csángóföldi faluban. (Magyarán: anyagilag támogatja egy csángó kisiskolás anyanyelvű oktatását.)
Idézem: "Éppen a múlt hónapban érdekes fordulatot vett a csángó keresztfiunk kérdése, mivel a szülők a jóravaló, jókötésű fiút nem engedték el maguktól távol, és a bákói román gimnáziumba íratták. Így felvetődött a kérdés: hogyan legyen jövőben a támogatás?"
A levél silabizálásában eddig jutva megriadtam, hogy nekem kell a magyarhoni keresztszülők döntésébe beavatkoznom és ezt befolyásolnom.
Annó dacumál – még az átkosban – a "csángómentésbe" magam is belebonyolódtam. Baráti körömmel együtt ókumláltuk ki, hogy ha már semmiképp sem lehet elkerülni a Székelyföld – ezen belül Háromszék, azaz Kovászna megye – "szocialista iparosításával" járó moldvai munkaerő-beáramoltatást, azaz a térség gyors elrománosítását, akkor toboroztassunk és telepíttessünk át Moldvából Székelyföldre sokgyerekes csángó családokat. Románokként. Nevüket – családnevüket is, nem csak keresztnevüket – amúgy is elrománosították, nem lényeges, hogy még beszélnek-e legalább a családban anyanyelvükön, a székelyföldi magyar környezetben majd "újratanulják" elfelejtett nyelvüket. Beilleszkedésüket az új nyelvi és kulturális környezetbe – véltük – megkönnyítik majd a közös történelmi gyökerek, amelyek az új telephelyen maguktól is felfeslenek. Római katolikus hitűek, vallásukhoz erősen kötődők...
Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, ha a hatalom kulcsemberei közül a döntéshozók némelyikét be tudjuk vonni terveink kivitelezésébe. Az "akció" – a "csángómentés" – sikerét azért is megelőlegezhettük, mert baráti és ismeretségi körünkben bővében akadtak olyan küldetéstudattal megáldott személyek, akik minden kockázatot vállalva széltében-hosszában járták a moldvai csángó falvakat. Képzett és amatőr néprajzosok és mások. Előzményként, illetve szellemi háttértámogatásként magunk mögött tudhattuk azt az 1949–1958 között Moldvában működő több mint száz magyar iskolát és óvodát, az ezekből a tanodákból kikerült és felnőtté cseperedett személyeket, akik, hittük, felismerik a lehetőséget, és ügypártolókká lesznek. Még egy adalék: az 50-es években egy hasonló akció eredményeképpen jó néhány moldvai csángó gyermek székelyföldi magyar iskolába kerülhetett – a kézdivásárhelyi tanítóképzőben nekünk is voltak csángó iskolatársaink –, summa summarum: úgy tűnt, hogy a kezdeményezés sikeres lesz.
Így is történt.
Lázasan iparkodtunk, hogy az ügy számára minél több személyt nyerjünk meg. Figyelmünk arra is kiterjedt, hogy a moldvai szakiskolákba olyan gyerekek kerüljenek, akik szakmunkásként az általunk elképzelt áramlathoz sodródnak. Szerencsénk is volt: jó néhány barátunkat itthon eltávolították a kultúra, a művészetek és a közművelődés pászmáiról, s mintegy "átnevelési" szándékkal a frissen létesített sepsiszentgyörgyi gyárakhoz – főleg a nehézgépgyárhoz – "vezényelték" át, ahol iskolázottságuknál fogva a személyzeti ügyek intézésébe is beleszólásuk volt, vagy éppen maguk is alakíthatták ezeket. Kézenfekvő volt, hogy szakiskolás-toborzásra ők menjenek a hegyen túlra. V. Gy. barátunk – huszon-egynéhány éve maga is áttelepedett Magyarhonba – a legalkalmasabbnak bizonyult erre a moldvai misszióra.
Néhai Sándor öcsém a nehézgépgyárban volt váltásmester. Véle is egyezkedtem, hogy készüljenek fel: több csángó férfi is érkezik a gyárba, vegyen közülük minél többet a "keze alá", és vigyázzon arra is, nehogy az itteniek nyelvük, szokásaik, viselkedésük miatt kinevessék és kiközösítsék, mert akkor minden fordítva sül el, szándékaink a visszájára fordulnak.
Nos, ez eddig sikertörténetnek tűnik. Tulajdonképpen az is. Végül is, személyes élményeket is bekapcsolva a történetbe, a ’89-es fordulat után erre a szellemi környezetre alapozódott a csángó könyvem és dokumentumfilmem – Csupa csapás az élet címmel –, s ennek köszönhetem, hogy Domokos Pál Pétert, a csángók apostolát személyesen is megismerhettem, Halász Péter, néhai Tímár Máté barátságát megszerezhettem, Petrás Máriával, Nyisztor Tinkával és másokkal kapcsolatba kerülhettem. (Utóbbiak maguk is a moldvai "kivándorlók" közé tartoztak.)
Persze, a csángómentés sokféle fiaskóval is járt, elég sok porszem, homokszem került a fogaskerekek közé. És most azon töprengek, hogy a történetek eme aspektusairól írjak-e a csángó keresztapaságot vállaló orvos barátomnak. Utalhatnék arra, hogy közülük hány politikai buzgómócsing került ki, hogy milyen nyelvű iskolába adták gyerekeiket, milyen nyelvű misére járnak.
Nem részletezem. Nem, mert mindezek ellenére a történet hozadéka pozitív. Emberi.
De mit mondjak akkor a csalódott keresztapának?
Olvasom tovább a levelet: A Tanárnőt megdicsértem, hogy megírta a valóságot, és úgy értékeltük a helyzetet, a csángó oktatási program mégiscsak a magyar nyelv és kultúra honosítása céljából szerveződik, tehát – fájdalommal, igaz – beszüntetem a nevesített oktatási támogatást, egyúttal arra kértem a Tanárnőt, jelezze a családnak, bármikor magyar tannyelvű oktatásba kerül a későbbiekben – a név következik –, ránk biztosan számíthat. Egyúttal kértem egy kisebb keresztgyermeket (hisz sok feljövő "kicsinek" nincsen "senkije"). Kaptam is egy kimondhatatlan román nevű fiúcskát, akit szerencsére a... másik tanítónő X. Y. (magyar) névvel mutatott be. A gyermek, bár nem tud magyarul írni, a leírás alapján csak magyarul beszélnek otthon a családban (hat testvér)...
Örülök, hogy keresztapa barátomnak nincs szüksége az én eligazításomra. És arra gondolok, hogy minden bizonnyal az a hétévi keresztapaság sem marad nyom nélkül a bákói gimnazista fiú érzelmeiben és gondolkodásában, emberi tartásában.
