Nem olyan vallató ez, mint a jéghideg bálványosi borvízferedők, vizükben azt is kivallotta a ,,bűnös", amit soha nem cselekedett. A falucska veszendő múltjáról, jelenéről vallattuk a november eleji csendben szorgoskodókat.
Másfél évszázaddal ezelőtt több mint nyolcszáz lakója volt Albisnak. Ma jobb minőségű televényén közel feleannyi ember kínlódik. Az unió előírásai miatt így is egyre nagyobb a gazdaember aggodalma, több, más a tennivaló, de a közel fél évszázados ,,kollektíves múlt" okozta bajokat máig sem tudta kiheverni. Jelentéktelen falucska Délkelet-Erdélyben ― írták róla ―, de ha kedvére való munkát akar végezni a riporter, kemény diónak bizonyul.
Aszfaltszőnyeg s gyalogkapu
Vörös és fehér pityókáját árulja-kínálja a nemzetközi út mellett, az ,,albisi megállónál" egy fiatalember. Vigye, 80 baniba odaadom kilóját ― mondja eléggé jó románsággal a bukaresti személygépkocsi vezetőjének. Hajlik is a vásárra a fővárosi, de azért kissé hamiskásan megjegyzi: ,,az autonómiátoknak nem vagyok híve, de ha székely a pityóka, akkor megveszem!"
Aszfaltos úton robogunk be a faluba, s ki hinné, hogy az emeletes házak és a faragott székely kiskapuk büszke tulajdonosai az albisi magyar cigányok!? ,,Mi annyival vagyunk többek, mint az albisiak ― bizonygatják csoportba gyűlve az út szélén ―, hogy itthon dolgozunk, de Pesten jár az eszünk!"
― Mennyit lépett előre ez a Csernátonhoz tartozó falu? ― vallatjuk Könczei Csabát, Albis egyetlen képviselőjét a községi tanácsban.
— Örömére szolgál a népnek a leaszfaltozott bekötőút, amit a csernátoni önkormányzat harcolt ki. Hossza 1,6 km, végpontja a Pázsinton, a falu szívében. Most már csak néhány belső utca, főleg a Temető utca kavicsozása a gondunk, burkolata leromlott. Kaptunk valamennyi kavicsot erre a célra, s a tanács erőgépeivel elterítteti. Távlati tervünk a vízhálózat további bővítése. Vannak ugyanis olyan utcák, ahol igénylik a vizet. Úgy tudom, hogy a felméréseket is elvégezték.
— Hát a tanácsi tulajdonban lévő ház?
— Ott az önkormányzat fogadószobája. Havonta egyszer jönnek ide. Az épületben lakik az apaállat-gondozó, mert van a mi falunknak minősített bikája és egy kanja! Abrakot, gabonát a tanács biztosít, a szénát és sarjút a községi kaszálón készíttetjük számukra. Arról volt szó, hogy építenek oda egy jobb épületet is. A telket, ahol ez áll, be akarjuk keríteni.
Számoljuk, osztjuk-szorozzuk újainkon, hány olyan faluja — és nem községközpontja — van ennek a megyének, ahol nyilvántartott és fülszámmal ellátott apaállatot, minősített kant tartanak. Kevés, nagyon kevés.
Ha sír a traktor
Azt szeretik az albisiak, ha sír kifelé a hegyen a traktor. A honfoglalók ugyanis hegylábi lejtőre telepedtek, csak a Pázsintnál van a terepnek egy ,,lokja", pihenője.
— Ezt a helyet is erdő borította valamikor — magyarázták —, de ki kellett pusztítani, hogy terjeszkedni tudjon a falu, mert a lenti laposban lévő rétek kellettek a mezőgazdaságnak. A mi őseink is katonák voltak, de amikor annak véget vetettek, a föld s az állatállomány lett a megélhetés fő forrása. S ni: ma is az kezd lenni!
— Ijesztően kevés, aki eljár dolgozni ebből a faluból, az ipar majdnem ismeretlen. Van egy asztalos és néhány kereskedelmi egység. Ennyi. Mindenki nem vehet vándorbotot a kezébe — mondták —, különösen, amilyen erősen várnak minket a magyarországiak. A földből, az állattartásból és az erdővagyonból meg kell élni. Fel kell fiatalítani a régi nagy gyümölcsösöket, fellendíteni a zöldségtermesztést.
— A pityókával sem futunk el az idén. Sokkal kevesebb lett, mint tavaly — folytatta Könczei Csaba. — A baj az, hogy nem keresik, nincsen piaca. Néhány TIR-kocsi jött be csak a faluba. Én még nem adtam el. Volt, aki el tudta adni hatvan vagy hetven baniért kilóját. Sajnos, romlik. Éppen most válogatom, mert én is termelek, vannak mezőgazdasági gépeim.
— Szereti-e a cukorrépát az albisi mező?
— Igen. Itt nagyobb termelő csak Csiszér Béla. A többi gazda kevesebbet vetett. Pedig annak biztosabb a piaca. Érdemes.
Érdeklődtünk a birtoklevelek felől is. A képviselő szerint a tulajdonosok zöme már kézhez kapta. A magánerdőket kimérték. Mondták a helybeliek, hogy eléggé hiányos az utcák esti megvilágítása. Tíz helyet számoltak meg, ahol kiégtek a lámpatestek. Sóvárogva gondolnak az olyan falvakra, melyeknek magyarországi testvértelepülésük van, és eredményes a kapcsolatuk. Kérdik: kinek a feladata a testvérkapcsolat teremtése? Lám, a községközpontnak három testvérfaluja is van!
Múzeum a padláson
Ifj. Bod Lehel, a huszonnégy éves fiatalember minden régiséget nyilvántart a faluban, még akkor is, ha azt nem tudja megszerezni saját házi múzeuma számára.
— Utóbb ráfos szekérkerekeket szereztem, egyrészt dekoratív céllal is — mondta, és tovább törülgette traktorát. Mezőre készült édesapjával. — Ilyen munkaidőben hiába van kedve az embernek, nem tud hódolni hobbijának. Nekem annyi érdekességem van, hogy megtelne vele egy helytörténeti szoba. Rég ígérgetem, hogy rendbe teszem a gyűjteményemet. Még mindig ott a melléképület padlásterében. Ha feljárót építek, ott is meg lehet tekinteni. Nem idegenkedem, ha valamit ki kell faragni, de a zene például hagyomány és hobbi a Bod családban. Tangóharmonikán játszom, édesapám a hegedűhöz ért. A klubban egyszer-egyszer húzzuk. Van még egy bőgős, Bod István, ő is be szokott kapcsolódni. De tud zenélni Vizsuly Laci, Barabás János is. Apa inkább itthon űzi hegedűvel a gondot…
Lehel nagyapja — Bod Károly (1909—1997) — székely ezermester volt. Értett a festészethez, hangszerkészítéshez, műkedvelő szobrász volt. Minden Bod ebből a faluból indult. Családfájuk terebélyes, mint egy falusi lepedő. Testvérbátyja, t. Bod Péter szintén tehetséges zenész, s tudását mint lelkész gyümölcsözteti, jelenleg Egerpatak református lelkipásztora. Az apa, id. Bod Lehel műszaki tudásával jeleskedik, s ha munka után kedve kerekedik, fiával, annak barátaival muzsikálni kezd. A helybeli kálvinista eklézsia gondnoka, e minőségében fogtuk vallatóra:
— Mi a gondja a gondnoknak?
— Az egyházzal nincsen sok baj. Lelkészünkkel elégedettek vagyunk. Sajnos, tűzifát kellett vennünk, mert kimerült a kvótánk, többet nem lehetett kitermelni. A földek árából jutott arra is. Sajnos, azokat nem kapta teljesen vissza az egyház.
Tiszteletes Tódor Béla, Albis református lelkésze pillanatnyilag 333 albisi lélek gondozója, s emellett Kézdivásárhelyen vallástanár. Tőle az egyházközség élete felől érdeklődtünk. Elégedetten közölte, sikerült restauráltatni a műemlék templomot, de gondokból soha nem fogynak ki, járdát kell még építeni az istenháza köré. Harangtornyukat több ízben megmozgatta a földrengés, az is javításra szorul. Pénzre van szükség, egyelőre csak a helyi tanács segített tizenötmillió lejjel. Megkezdte munkáját a nőszövetség, megtartották az öregek vasárnapját. A hazajáró diákokra számít, mert az ősz az IKE tevékenységének a kezdetét is jelenti.
Borúra derű
Jó hírt hallottunk Albert Erika óvónőtől: jelenleg tizenöt óvodás van a faluban, és számuk növekvő. Az ősszel két kisgyerek lesz iskolaköteles, s az elemiben összevont osztályokban tizennyolc gyerek tanul. Megújult az iskola épülete, egyelőre csempével fűtenek. A fűtéshálózatot beszerelték, de még hiányzik a kazán.
Elhúzták a delet, kissé lecsendesült a falu. A 62 éves Ambrus Andrásné Bod Anna s a harangozó siet hazafelé. Falun mindig van munka annak, aki dolgozni akar. Anna néni éppen a potyogó diót gyűjti össze. Az is nagy kincs — mondta —, ünnepkor milyen jó a finom diós kalács. Ő magyarázta meg, hol lakik az óvónő. Albisban ugyanis kevés az olyan, akitől a múlt, a régi dolgok felől lehet érdeklődni. A véletlen vezetett el bennünket a temető közelében, festői szép helyen lakó, 88 esztendős Vizsuly Józsefné Bíró Máriához, az óvó néni nagymamájához. Kora ellenére úgy tartja, az ő dolga a gyümölcs összegyűjtése, a háztáji állatok gondozása, s hogy magát ellássa.
— Én felsőcsernátoni vagyok, 1954-ben jöttem ide férjhez — mesélte Mária néni. — Mi katolikusok vagyunk. Nem sokan. A vejem megyebíró, ő jár házszenteléskor a pappal. Itt misézik nálam, a szép szobában a plébános úr egy hónapban egyszer. Jaj, de barátságos ember. Ebben az évben eltemettem az uramat. Ebbe a régi bibliába beírtam halálának évét. Szép életet éltünk, kútásó iparos ember volt, de malmunk volt fenn, a Nagypatakon Csernátonban: a Vizsuly-malom. Az volt a legfelső. Jó magyar érzelmű volt. Titokban magyar zászlót hozatott Budapestről, amikor nem szabadott, itt tartotta a háznál. Amikor gyengélkedett, azt mondta, hogy a zászlót s az ünnepi fokosát tegyük melléje a koporsóba. Félszegen került haza Szibériából. Utána kapok én fél nyugdíjat, 208 lejt és a 23 lej veteránt. Nem sok. Jöjjön be a szép szobába, nézze meg, hogy itt minden történelem! — Valóban, a falon történelmi képcsarnok: a magyar nemzet vezérei a honfoglalástól a kiegyezésig, Kossuth Lajos a képviselőház ülésén, Kossuth búcsúja a hazától 1849. augusztus 17-én, és így tovább. — Itt van eltemetve a mi kertünkben. Lábához, mert így kérte, két bazsarózsát ültettem.
Mária néni és sok más hozzá hasonló idős ember mesélhet a közelmúltról, de milyen jó volna, ha egy kis falufüzetbe lehetne menteni Albis régmúltját is, azokat az eseményeket, melyeket már nem tud átfogni a maiak emlékezete. Hisz innen származtak a Bodok, a Pánczélok, az Elekesek, a Vasok, a Bakcsik, a Csomósok és sok más jeles család. Ez a régi történelmi magyar falu adta a székelyek kapitányát, későbbi fővezérét, Zólyomi Dávidot I. Rákóczi György korában, ,,ki később túlmerészsége s engedetlen feszengéséért a kővári vár fogdájába került, s ott is végzé életét 1649-ben".
Ritka az a falu, amelynek annyi jeles szülötte lenne, mint Albisnak.
