A még önállóan gondolkodni képes ember agyában naponta megfordul a változtatás kényszerének eszméje. Ha csak a média – tisztelet a kivételnek – napi szennyét nézzük, vagy a rossz értelemben vett politika színterét tekintjük, Szodoma és Gomora képe, a Római Birodalom bukása vagy akár Noé bárkája újraépítésének szükségszerűsége egyre kényszeresebben visszatérő gondolattá válik bennünk. A szellemi, a morális és a testi perverzió olyan fokát tapasztalhatjuk életünk minden percében, hogy azon csodálkozunk: miként lehet még olyan (ilyen) türelmes a Jóisten velünk, emberekkel?
A közelmúltban a magyar miniszterelnök, az országgyűlés elnöke és nem utolsósorban a bíboros-érsek Atya szájából hangzott el csaknem ugyanaz a visszatérő, reverberáló tézis, mely szerint minden európai – ha úgy tetszik, minden világszintű – bajnak okozója a keresztény értékrendtől való eltávolodás, a hitetlenség, és hogy a megoldás az ehhez való visszatérés. Sőt, a bíboros Atya kontinensünk vezető katolikus személyiségeként földrészünket újból evangelizációs területként jelölte meg. És való igaz, hogy már régen nem Afrika és Ázsia a szűz terület a keresztény jó hír továbbadása számára, hanem a jó öreg Európa, hová a legrosszabb értelemben vett globalizáció a leginkább és leghamarabb tette be a lábát.
Nekünk, magyaroknak adatott például egy Böjte Csaba. Amit tett és tesz, az maga a példa, a XX–XXI. század fordulójának csodája. A teljes értékű emberi lét, a sugárzó hit, az igazi alázat, Isten és az emberek mérhetetlen szeretete és a mindehhez kapcsolódó, az egésznek valós, kézzel fogható értéket adó, eredményes cselekvés együtt képviselik mindazt, ami jövőnk reményteljességét, mai igencsak drámai helyzetünk megoldásának kulcsát, kódját jelentheti. De a józsefvárosi Vértesaljai Atya, Hoffer Atya, vagy a tiszaföldvári Tamás József Atya, és sok más névtelen társuk már teszik jó ideje a dolgukat, ugyancsak követendő példaként.
Sokszor elgondolkodom, mennyi teljesen felesleges tárgyi "kütyüvel" vesszük körül magunkat. Csak tessenek belegondolni háztartásukba. Vagy gondoljanak a legutóbbi költözködésre, esetleg csak egy festés-mázolásra. Mekkora adag lomot dobunk ki ilyenkor! Mert reklám, termékbemutató vagy más beetető maszlag hatására minden testi, tárgyi haszontalanságra áldozunk, de a lelki épülésünkhöz szükséges napi egypercnyi csendre nagyon sokszor nem jut időnk. Arra, hogy a sokszor tényleg csak pár légvételnyi momentumot igénylő kis imánkat elmondjuk, a lelkünkre mosolyogjunk, és kérjük, legyen velünk a nap minden pillanatában, hogy távol levő gyermekeinkre, szeretteinkre, barátainkra gondoljunk örömmel és szeretettel.
Tehát: egyedül nem megy. Isten ellenében nem megy. Változás pedig szükséges. Elengedhetetlen. Mert ugyan Noé bárkája jéghegynek már valószínű, nem fog ütközni, mert arra talán elolvad mindegyik az általunk generált globális felmelegedés miatt, de egyáltalán: a hajókázást jó volna megúszni. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha senki hatalmasságra – a Jóistent kivéve – nem hallgatva együtt tesszük a dolgunkat. És nem félünk! Ha példát veszünk a derék izlandiakról, akik valóban kézbe vették saját sorsuk irányítását. Tessenek utána kutakodni. Keresni kell, mert az egyáltalán nem cenzúrázott média alig vagy egyáltalán nem közöl semmit erről az igen bátor tettről.
Valami mocorog a világban, valaminek változnia kell. Legyünk mi is aktív részesei ennek, hisz nem mindennap van esély és remény arra, hogy valóban világméretű paradigmaváltás részesei lehessünk.