Ezek a többnyire kiöregedett, használaton kívül helyezett, nem egy esetben roggyant tetőzetű falusi építmények kenyérsütő kultúránk múltját idézhetnék, ami szemmel láthatóan és nyelvünkkel ízlelhetően reinkarnálódik a székely pityókás házi kenyér előállításában, térhódításában.
Idős, falusi ember lévén, most is bőrömön érzem a kemencének a sütőben – nyári konyhában – szétsugárzó simogató melegét, orromban a fris­­sen sült meleg kenyér illata, nyelvemen a nagyanyám, majd édesanyám megtörte vakaru, s az ugyancsak a kemence szádában sütött kenyérmadár íze. Édesanyám evőkanállal lekaparta a dagasztás közben a tekenyő oldalára ragadt tésztát, ezt egy cipó nagyságú vakaruvá gyúrta össze, s behelyezte a már bevetett kenyerek elé, a kemence szádába, közvetlenül a pléh kemenceajtó mögé. Ebből a vakarékból készült az igen finom, ropogós héjú, a tészta állagából adódóan tippadt bélű finomság. Nem kellett – és nem lehetett – szeletelni, törni kellett. A "madár" is ilyen tésztából "kelt" ki. Édesanyám előbb egy kolbászvastagságú hurkát serített – sirített – a masszából, majd ebből egy hurkot vetett, a hurkakávából kilógó egyik tésztavéget ujjbeggyel megcsípve taréjt formált, a madárnak csőrt, körömheggyel szemet is nyomott. A madár farkát a tészta kilógó végéből formálta. Az alkotás valóban úgy nézett ki, mint egy fészkén ülő madár. Hamar megsült, és amikor megtörtük, a melegen párálló "sütemény" mennyei illatokat árasztott, íze most is itt a számban: felséges volt.
A kemencében pedig tovább sültek, púposra gömbölyödtek a kisebb talyigakerék nagyságú kenyerek. Amikor ezt az évszak lehetővé tette, édesanyám a szakajtóba – font szalmakosárba – helyezett, s ott kelesztett tésztából a bévető lapátra kiborított kenyérre nagy káposztaleveleket tett, hogy az túlságosan ne égjen meg, és egyben ízesítse a kenyér héját.
A kenyérsütő eszközöket is jól ismerem. Az azsaggal – egy hosszú karó – a kemencében égő kötéságból keletkezett szenet, a parazsat harizsálva ellenőrzik, hogy a kemence alja eléggé felhevült-e? Ha nem elég heves a téglaaljzat, akkor az azsag vége jelzi, semmit sem üzen. Ha éppen eléggé hevült, akkor az azsag vége szikrázik. Ha túlhevült, akkor a kemence alján kotorászó karó kormos-szenes vége lángra lobban.
Azsag szavunkat az emberi tulajdonságok jelzésére is átvittük. Az azsagon járó leányka afféle szeleburdi kisboszorkány, élénk, nyughatatlan teremtés. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár pemet, azaz "sütőkemence-seprű"-ként írja le, s a mai fülnek igen kedves szövegben lelhető fel: "Az Azzoni hogi az legeni morgolodik uala az hazba(n) mondja uala nekj Pal meni ki az hazbol, mert kiverlek az asaggal". (1633) Ma szintén humorosan hat az is, amit Serédi Zsófia ír birtokháborító bátyjához, Serédi Gáspárhoz (1703): "(...) ha kgld a’ lapaton nem ülhet, bizony a asagon is elüll (...)"
A kenyérsütésnél használt másik eszköz a bévető lapát. Ennek a szónak is kialakultak a különféle vonzatai, amelyek a kenyértészta bevetésétől és a sült kenyér kiszedésétől eltávolodva, rendszerint a gonosznak vélt asszonynépséget ültetnék lapátra, abban a jelentésben, hogy lapátra való, égetni való boszorkány. A szénvonó már közismertebb, ezzel a kemencében képződő parazsat egyenletesen terítik el, hogy az egész felület azonos módon hevüljön át.
Nálunk a kisült kenyérnek, miután kiszedték, még melegen leverték a héját, és egy kimustrált, régi dagasztótekenyőben a pince hideg földjére helyezték el, majd vászontakaróval lefedték. Rendszerint annyi kenyeret sütöttek, ahány tagú a család volt. A kenyérről levert héjat ősszel répasörélesztésre-ízesítésre is használták. Más évszakban vagy a moslékba keverték, vagy a tyúkokkal etették meg.
A kenyérsütés után a kemencében tárolt hő sem szállt el fölöslegesen: a kemenceszádában cserépfazékban el­he­lyezett töltött káposzta rotyogása és a kemenceajtó mögül terjengő illat izgatta a nyálelválasztó mirigyeket, és szezonban, de a kései télbe nyúlóan is a sütőtök édeskés üzenete jutott el az ínyencségre sóvárgó gyermekhadhoz.
Szóval, a kenyérsütésnek, -tárolásnak, -fogyasztásnak megvolt a maga szertartása. A kenyérsütés illata utcahosszra terjengett. Bizonyos hely­zetekben már sok évtizeddel ezelőtt a székely kenyér kilépett szülőföldjéről. Emlékszem, szülőfalumban, Alsó­csernátonban, amikor a románok bennünket újra kézhez vettek (1945), szüleim elvegyből – összeőrölt búza és rozs – sütöttek egy-egy szekérderéknyi egykilós cipót, és azt fogattal bevitték a 60 km-re lévő brassói piacra, ahol a ropogós héjú pityókás kenyeret azonnal szétkapkodták. En­nek a kereskedelemnek aztán hamar nyakát szegte a berendezkedő kommunista rendszer, előbb az 1946-os aszály, majd a gabonabeszolgáltatási kötelezettség fojtotta meg az árucserét. A kenyérsütés azért is elmaradt, mert éppenséggel nem volt liszt.
Nos, szülőfalum és kemencés élményeim juttatják eszembe, hogy talán éppen a csernátoni Haszmann Pál Múzeum skanzenjében kellene felépíteni néhány sütőkemencét, és melléje elhelyezni a kenyérsütés egykori eszközeit. De a csernátoni sportcsarnok mögötti falunapozó, egyéb rendezvények szervezésére alkalmas terepen is létesíteni lehetne egy, a hagyományokra emlékeztető közkemencét, amely abban a községben kínálná a friss kenyeret, a lángost, vakarut, amelyben valaha több mint harminc vízimalom működött.
A néprajzosok mindig rácsodálkoznak a székely sütőkemencékre. A székelymagyar önazonosság építményei ezek is, és a jelenlegi búbos kemence és kandallóépítések divatja közepette meg kellene menteni néhány régi kenyérsütő kemencetípust, hogy ne csak a gyerekmondókák őrizzék – Egyszer volt egy kemence... – a székely búbos kemence és a sütő – sütőház, nyári konyha – emlékét.