Ismerőssel járom a kész faluvá terebélyesedett települést, most épp a Felső Kender utcát rójuk, ahol kísérő nélkül nemigen lennénk szívesen fogadott járókelők. A késő őszi napsütésben e déli órára felengedett a kora hajnali dermesztő hideg, elolvadt a dér a sárga füvekről, majd minden két- és négylábú élőlény az utcán tartózkodik. A fiatalasszonyok – kamaszlányosan vékonyak és kicsi termetűek – persze csecsemővel a derekukon ácsorognak, a gyerekhez láncoltság tünetegyüttesével lelkükben, a ház előtt bámészkodnak, s át-átszólnak a szomszédnak, arra járónak, megnézik az idegent. Egyikük jóllakottan fintorgó kisfia apró kezével anyja szabadon maradt mellével játszik, a bimbót marko­lássza. "Mióta szoptatja, és még meddig?" "Jaj, csak hat hónapos – feleli anélkül, hogy eltakarná mellét. – Még úgy egyéves koráig"– teszi hozzá.
Az utcakép merőben elüt a Kender utca alsó, nem cigányok lakta részétől. Jóval keskenyebb, a házakat úgyszólván ráépítették az úttestre. Felhívják figyelmemet, hogy "Czimbalmos (alpolgármester) idejibe" ide, talán valami tíz éve, némi kőzúzalék került az addig sárban-porban fuldokló útfelületre, de mivel azóta nem pótolta senki, jócskán kigödrösödött, és botlasztóan egyenetlenné vált. A jövő-menő szekerek gumikerekeiknek köszönhetően viszony­lag könnyen végigzötykölődnek rajta, legfeljebb felfelé menet kell egy kicsit megcsapkodni hozzá a lovakat.
Intimitás, rend
A langyos időben az öregek is az udvarokon tartózkodnak. Ebben a zsúfoltságban kizárt dolog, hogy bármi rejtve maradjon a közkíváncsiság előtt. Itt mindenki élete a másik szeme előtt zajlik, a szomszédok minden családi eseménynek akarva-akaratlan fül- és szemtanúi. Annyira belelátni a másik életébe, hogy felér tucatnyi, párhuzamosan futó családi tévéfolytatásossal, de sokkal izgalmasabb, mert az ember maga is bármikor beleavatkozhat. A tévékészülék különben nem hiányzik a házakból, ereszre, tetőre, oszlopokra erősített tányérantennák hirdetik, a sajátos "brazil" nyomor minden eleme adott. Bidonville-nek csak azért nem minősíthető, mert a nálunkfelé dívó téli hidegekben megfagynának a lakók, ha bádogból-fahulladékból-papundekliből esz­kábálnák össze hajlékukat. Ide fűthető lakás kell, ha egy szobára futja csak, akkor is.
A meredek oldalba kapaszkodó apró viskók a legváltozatosabb anyagokból összeeszkábáltan árulkodnak lakóik anyagi viszonyairól. Régi boronaházat is látni, melyről lemállott a vályog, körülötte alig pár méterre hulladékokból, agyag- és betontégladarabokból összerótt viskók városi kukákról származó ajtókkal és ablakokkal – nyilván az "ősből" kirajzó utódok családjainak hajlékai. "Ebben itt öt család lakik" – mutat kísérőm egy hosszúkás téglaépületre, melynek egyik oldalán, egymástól alig három méterre, négy ajtó sorakozik. Négy kamra öt családnak. No de egy orrfacsaróan bűzlő, fekete levet eresztő trágyahalom tőszomszédságában takaros házikó áll, szépen levakolva és világos rózsaszínre festve. Fel­sepert udvara is lakói rendérzetéről árulkodik. Nem egyetlen a maga nemében. Másik háztájékon is takarítás folyik, s noha lepusztult putri követi, szemem az ápoltabb házakat keresi. Meg is találja, a szűk utca hosszában minden negyedik-ötödik elmenne szerényebb hajléknak akármelyik falunkba. Kiáltó ellentét a mindenfelé halmokban elfekvő kacat, a szerves és szervetlen szemét, valamint a műanyag palackok garmadája. A suvadásos oldal nem egy helyt mintha felfeslő szemétdomb látványával hajítana szembe. Nem tudom elképzelni, hogy lehet ezzel a kosszal és fertővel, e rendezetlenséggel nap mint nap együtt élni. A föld alól, talán az esővíz által kitakartan, szőnyegdarabok, korhadt deszkák lógnak ki. Mintha nem a földre, hanem erre alapozták volna a belőle kinövő falat.
Népszámlálás
Tudom-e, hogy itt nincs cigány egy se? – kérdi egy férfi. Nincs időm meglepődni sem, magyarázza, hogy a népszámlálók ki sem jöttek a telepre, "itt három utcában nem járt egy sem". Ha nem hiszem, kérdezzem meg. Aztán mégis kiderül, néhol jártak, de ott is csak afelől érdeklődtek, hány gyermek született újabban, és álltak is tovább. Se egy kérdőívet nem mutattak, se a nemzetiségre nem kérdeztek rá – közli velem, és szemlátomást tudatában van annak, hogy emiatt a telep pályázási lehetőségektől esik el. Nem tudok, mit válaszolni neki, most ellenőrizni sem tudom, amit állít. A romákat illető hivatalos statisztikákról megvan a véleményem, a rájuk fordítható összegeket semmiképpen sem ezekre alapozva kellene kiutalniuk a velük foglalkozó szerveknek.
Két pompás ló akad utunkba, kerítés nélküli térben a legelőre ballagnak lefelé. Az állatok a házakhoz ragasztott tákolmányokban éjszakáznak, csökött szénakazlakat is látni itt-ott. E két paripa nyilván a nyári legelőn gömbölyödött ki ennyire, a szegényebb, borzas rokonok elbújhatnak mellettük.
Iratok
Visszatérve: kivételesen egy-egy jól megépített, villához hasonló épület is akad a soron, szinte érthetetlen, miért építkezett ide az, aki megengedhet magának ilyet is. "Hányan adóznak a ház és telek után?" – kérdem némi sejtelem sugallatára, mire megtudom, itt senkinek telekkönyve nincs, adózni sem adózik hát, s ha személyazonosságival mégis rendelkezik, az csupán annak köszönhető, hogy újabban azt házszám nélkül is megkaphatja. Az Őrkőn a polgármesteri hivatal és a Pro Nobis Egyesület az Amenkha roma egyesülettel karöltve végezte el a lakosság személyivel, egyéb iratokkal való ellátását. Egy asszony megállít, mert elutasították a városházán szociális segélykérését. Lánya betöltötte ugyan a 18. évét, de hiányzott a dossziéból születési bizonyítványának másolata. Miért? Mert nincs neki. Hát csináltasson! Jó, de száz lejnél többe kerül, ha pénzen vesz pénzt, hova jut? Persze, azért megtenné, de lenne mivel.
Vizek és egy ülepítő
No de van a gondtalan örömre is példa a telepen, az utcán végig békésen heverésznek a napon a legkülönfélébb fajta kutyák a kerítések és házfalak tövébe húzódva, élénken röfögő kismalacok futkároznak keresztül-kasul a telkeken. Kölyökkutya hempereg a porban. Egy hatalmas koca kéjes mozdulatlanságban, lehunyt szemmel hever az oldalán a napsütötte árokparton. Mintha azt mondaná: küldetését betöltötte, neki már híznia tovább nem lehet. Kislányok ötliteres műanyag palackban vizet hordanak a közvezetékről, a város ajándékozta meg a telepieket pár utcai vízcsappal. Az említett Czimbalmos-éra vívmánya ez is.
Csatornázásra azonban eddig nem futotta. Nagyobb esők idején a meredek utcán áradatban zúdul lefelé, a patak felé a zavaros víz, és sodorja magával az utcák, háztájak, trágyadombok szennyét. Újabban az alsó vízmosást valami pályázati pénzből kibetonoztatta a város. A cél nyilván az, hogy az esővizet ellenőrzötten vezessék le. A minap elkészült betonvályú milyenségéről fitymálólag szólnak a telepen, valóban nem tűnik minőségi munkának. Alsó végén egy nagy átmérőjű medencét építettek földhányta falakkal, azt vesszük szemügyre most, és hallgatjuk meg a panaszt, miszerint a telepiek gyerekeiket a vízbe fulladástól féltik. A medence célja a telepről lezúduló esővíz leülepítése – arra valóban szükség van –, mielőtt a patakba ömlene, de a szanaszéjjel mindenfelé szabadon kószáló rengeteg gyerek biztonságára valóban nem gondolt senki. A víz most is másfél méteres a gödörben, az oldal meredek. Veszélyt jelent most is, de ha eljön a tél, s abba bárki belecsúszik, az végzetesnek bizonyulhat. Ötvös Viktor Amenkha egyesületi elnök szerint egy korlát mit sem segítene a helyzeten, úgy véli, a szűrőmedencét be kellene fedni.
Különben méltánylandó az önkormányzat erőfeszítése, amivel a Debren vízminőségét védeni szándékszik, a megoldást mégis a telepi esővízcsatorna-hálózat kiépítése jelentené. Persze a városrendezésileg nem létező utcák és telekkönyvileg nem adatolható házak negyedében ennek pénzelése több akadályba ütközik.
Szelektív hulladékgyűjtő
Kifelé a Kender utcán megint kutyakölykök és vígan szaladgáló malacok keresztezik utunkat. Siralmas viskók közt takarosabb is akad, melynek udvarán autó vagy éppen kisbusz áll. Nem egy teleplakó hajtásival is rendelkezik már. Kijjebb az adott helyen hivalkodó kőalapon oszlopokból és cifra színes lécekből az újmódi szerint állított kerítés hívja fel magára a figyelmet, mögötte szabályos villa. Benn, a sűrűn sorakozó házacskák és kulipintyók körül palánknak sem igen jut hely. A ház hátán az utcasor végére érve a sajtóban már leírt szemétgyűjtő telepre érünk ki: betonkerítés övezte, jó pár száz négyzetméteres betonplató, melynek egyetlen célja az őrkői hulladék begyűjtése. Bent rendet tart a köztisztasági alkalmazott, az egyik sarokban trágyahalmot tárolnak, a másikban kupacba hordva a város parkjaiból származó őszi levelek várnak elszállításra. Külön konténerben a helyiek szerves és külön műanyag szemete. Innen teherautó szállítja el a szétválogatott hulladékot. A telepiek ide hordják, konténerekbe öntik, amitől szabadulni akarnak. Állítólag meg is teszik, de ez az utcaképen még alig látszik. Kisétálunk a kőbánya alatti volt cigány szeméttelep helyére, innen több tíz tonna hulladékot hordatott el az őrkőiek segítségével a város. Az erőfeszítés minden dicséretet megérdemel. Amit megszemlélünk: két kocsi rakomány gipszkarton és csempetörmelék éktelenkedik a megtisztított teraszon. "Ezt nem cigányok öntötték ide, jeleztem is a városnak" – mondja a köztisztasági vállalat alkalmazottja. Most nekik kell elhordaniuk, de előbb meg kívánták mutatni a corpus delictit.
A bányát felhagyták a kitermelők, csend honol a kőkatlanban, omladoznak a volt bányaépületek.
Visszafelé jövet a dombélről nyílik kilátás a patakpartra, amelyet pár éve oly szépen kipucoltak az amenkhások. A Debren felé eső legelő kerítésének, igaz, már nincs nyoma sem, a kicsapott lovak korlátlanul legelésznek. A magaslati perspektíva közel hozza a sugási országút mentén épülő szemrevaló villák sorát, a lassacskán nekirugaszkodó negyed valamikor büszkeségévé lehet a városnak. Az innenső, őrkői oldal hepehupás, gyakori földcsuszamlások torzíthatták el. Ezt tervezte buldózerrel teraszosítani és az új roma házak számára telkesíteni Bálinth József alpolgármester valami két éve. Terve kedvezőbb konjunktúra esetén remélhetőleg nem marad írott malaszt. Ennek hiányában lakásaikat továbbra is kénytelenek ott felhúzni a kirajzó új családok, ahol érik. Ha nem a szülői ház szűk udvarán, akkor valahol a sárba ragadt oldalban.
Négyen egy ágyban
Kislányok játszanak, egy nyolc év körülit kérdezünk, miért nincs az iskolában. El­engedték mára, válaszolja, nem értjük, mivel indokolja. Kérjük, mutassa meg, hol laknak. Mutat. A város által felállított három sötétkék konténerház szomszédságában álló vakolatlan viskóra mutat, mely alighanem egyetlen helyiségből áll, s abból a fajtából való, melynek padlásán szabadon nyargalhat át a szél, mert oldala nyitott. Megtudjuk, öten vannak testvérek, s a kérdésre, hány ágyban alusznak, azt feleli: kettőben. "Egyik­ben mi négyen, másikban édesanyám, édesapám és a kistestvérem." A soros csecsemő. "A fiúk?" "Ők lábtól" – feleli a kislány.
Ötvös Viktor, az elnök azzal búcsúzik, hogy a téli tüzelő dolgát okvetlenül tegyem szóvá.
– Pataki mérnöknő szerint az erdészek azt kérik, hogy nekünk bárcát csak akkor adjanak, ha lehavazik. Nem hihetem. Hogy a sokszor méteres hóban keresgéljünk a száraz fa után!
A bárca száraz ág elhordására szól, ötven lejbe kerül. Valóban fonák, hogy egész nyáron nem osztottak belőle az őrkőieknek, most pedig a kemény tél beálltára halasztották.
– Nincsenek úgy leszigetelve se a mi házaink, mint a másoké, hogy alul padló, felül plafon, itt a szél is sokszor átfúj, és gyerekeink vannak nekünk is...