– No, ezt tegye maga a helyire a fejében! – dobták felém a feleletet. – Ugye, hogy nem könnyű!? Ennek kettős oka van – kezdték magyarázni az asszonyok, akik csapatostul ültek a kapuk előtt, és élvezték a lenge nyáresti jó levegőt. – Mi ezekkel nem azt akarjuk mutatni, hogy székely cigányok vagyunk, hanem azt, hogy mi magyar cigányok vagyunk, és ez valami. Büszkék vagyunk arra, hogy mi magyar cigányok vagyunk, tartunk a falu magyarságával, nyelvünk is az, csak magyar énekeket tudunk, s ha választások vannak, akkor is csak magyarokra szavazunk! De van ennek egy másik oka is. Tudja-e, mi olyanok vagyunk, hogy szeretünk kérkedni azzal, ami nekünk van, mert mi azt nem loptuk, hanem vagy itthon, vagy Magyarban megdolgoztunk érte. Sok falusi nagy büszke magyar nem állított magának székely kaput, de mi igen. Mi nem esszük és nem isszuk meg mind azt a pénzt, amit ott keresünk, hanem hazahozzuk, és megmutatjuk a magyarságnak, hogy iparkodó fajták vagyunk. Jöjjön be az úr hozzánk, nézze meg a házat belülről is.
– Nézze meg a pávai cigányok székely kapuit – biztattak Zabolán.
Az egyik székely kapu mögött emeletes ház áll. A faluban úgy nevezik, a Fehér ház, de van itt fehér kapu is, mert az egyik telek bejárata előtt valóban fehérre meszelték a székely kaput. Mesélték azt is, hogy amikor hazajön külföldről a család, több autó áll az udvaron, saját tulajdonuk. Sajnos, ilyen "dolog­időben" senki nem tartózkodik otthon, Magyar­országon, Szlovákiában, Horvátországban kereskednek. Megkerestük Páván Furus Vince lakását, mert hallottuk, hogy telket és házat vásárolt a főút mellett, s a bejárathoz faragott székely kaput készíttetett Gelencén. Sajnos, lánya, aki fogadott, nem tudta megmondani, kivel faragtatta édesapja a kaput, ő pedig házon kívül tartózkodott. Kapuja feliratát betűztük: Bort, búzát, békességet!