Ha valaki manapság a magyar tenger kifejezést hallja, egyértelműen a Balatonra gondol. S ha magyarországi nyaralásra készül, akkor az első célhelyek egyike bizonyára a ,,Balcsi".
Talán az sem újdonság, hogy turisztikai szempontból mennyire fontos Közép-, sőt, Nyugat-Európa legnagyobb tava (csak néhány adat: hossza 77 kilométer, a partvonal hossza 195 kilométer, mélysége átlagban 3 méter), hiszen évek óta Budapest után a legtöbb látogatót vonzza. De mindez aligha történik magától, nem csupán a szolgáltatások javítása és bővítése, s az ehhez mérhető fizető kereslet az, ami a turisztikai bevételek bővülését eredményezi, hanem az úgynevezett marketing munka. Mert amiről nem tudnak az emberek, azt nem is keresik. A cégér növelésének immár évek óta egyik bevett szokása, az úgynevezett tanulmányutak szervezése. A magyar turizmus népszerűsítéséért felelős állami részvénytársaság, a Magyar Turizmus Zrt. meghívására a Háromszék munkatársaként vehettem részt egy ilyen körúton.
Csapatban
A nemzetközi ,,study tour" (tanulmányút) szervezői Moszkvától Hágáig, Stockholmtól Sepsiszent-györgyig tizenhat (szak)újságírót hívtak meg hatnapos Balaton-parti együttlétre. Mi több — mert kakukktojásnak minden csapatban lennie kell —, egy New-York-i kolléganő is csatlakozott. David, Harald, Mia, Elke, Sanne, Natalia, Alexander, Jiri, Markku, Helena, Marta, Zaiats, Marcy — most már könnyű felsorolni a találkozáskor többször megismételtetett neveket. Mint ahogy az István (bihari kollégám) és a Csaba — a csapat magyar ,,különítménye" — sem éppen fülbemászó, főként kiejthető az osztrák vagy éppen az orosz résztvevőknek. De hat nap alatt még a vérszegényebb angol tudásúak is a csapat tagjaivá váltak, hiszen nem csak az élmények, a Balaton-felvidék, Hévíz vagy éppen a Kis-Balaton felfedezése, hanem egymás munkájának, gondolatainak, törekvéseinek megismerése is összekovácsolta. Na meg az újságírói kíváncsiság, ami mindannyiunkban a közös nevezőt jelentette. A kulturális különbözőségek természetesen megmutatkoztak, az északi kimért darabosság, az orosz vagy éppen lengyel finomság, az osztrák közvetlenség, az amerikai kényelmesség, a finn visszahúzódottság az erdélyi visszafogottság érdekes kis szeletét adta a mai európai sokszínűségnek. Mindezt idegenvezetőnk, Andrea igyekezett összefogni, Józsi pedig tekerte a kisbusz kormányát.
A kényelem: alapfeltétel
Barangolásainkra két helyszínről indultunk, s bizonyára nem véletlen, hogy egy emelt komfortú háromcsillagos és egy már elitnek számító négycsillagos szállodát választottak ki a szervezők. Ráadásul egyik a Balaton vonzáskörébe tartozó Hévíz, vagyis egy kimondottan gyógykezelésre berendezkedett fürdőhely szállodája, a másik Balatonalmádi, de lehet hogy az egész Balaton-part legmodernebb és talán legújabb épületegyüttese, amelynek minden ablakából a tóra lehet látni.
A hévízi Helios Szálló a ritkaságszámba menő gyógytó adottságainak kihasználására alapoz. Mint ahogy egész Hévíz, amely a gyógyüdülésre vágyó külföldi, elsősorban német látogatók paradicsoma. Hiszen a földből 38 fokosan feltörő víz, na meg Európa legnagyobb kiterjedésű, biológiailag aktív meleg vizű tavának iszapja immár nem csak a nyári szezonban, hanem egész évben idecsalogatja a gyógyulni vágyókat. A települést akár ,,a minden sarkon egy szálloda" névvel is lehetne illetni, a tó fölé épített, nemrég felújított kezelőbázisa, de az egyéb szolgáltatások is tömegesen vonzzák ide az idősebb generációt. A szállodai szolgáltatásokhoz természetesen hozzátartozik a házon belüli gyógykezelés, a Helios alagsorában a tóból szállított víz az alapja a wellnessnek, na meg a szabadtéri kis élményfürdőnek. Természetesen, a különböző masszázsok, na meg az úszómedence sem hiányzik. Így a gyógykezelésre érkező vendégek napokat is eltölthetnek anélkül, hogy elhagynák a szállodát. A fürdőköpenyben sétáló turista látványa itt olyan megszokott, mintha házi öltözet lenne.
A szállodából persze ki kell menni, a megmártózást a tóban nem szabad kihagyni, s bár mi egy csobbanással aligha számíthattunk az esetleges reuma eltűnésére, minden lehetőséget kihasználtunk. Mert élmény a vörös, fehér vagy kék tavirózsák között úszkálni, megmártózni a több tízméteres mélységű forráskürtőkből felhozott forró vízben, vagy sétálni a vidék híres arisztokrata családja, a Festeticsek által telepíttetett ősparkban. Egyébként Hévíz rendkívüli látogatottságát az alig pár kilométerre lévő sármelléki repülőtérnek is köszönheti immár, ahol a nemzetközi fapados járatok naponta többször landolnak.
A balatonalmádi Ramada Szálló immár a huszonegyedik század kényelmét kívánja megteremteni. Igaz, a magunkfajta embernek kissé rideg ez a kényelem, s a mágneskártyával nyíló ajtó is ,,erőszakosan" csattan be a belépő háta mögött. De minden szobából pazar a kilátás, a szállodának külön belső tévéadása van, ahol a szolgáltatások egész sorát ismertetik a vendéggel (úszómedence, infra- és finn szauna, gőzfürdő, csobbanó, jacuzzi, szolárium, pihenőszoba, erőterem, saját Balaton-parti strand stb.), s akinek kedve és ideje van, még házimozit is nézhet. Igaz, külön fizetni kell érte, mint ahogy egy sor wellness-szolgáltatás sem része az alapárnak. A szálloda persze többfunkciós, négy külön és együtt is használható konferenciaterme szélesebb tanácskozásoknak, báloknak, összejöveteleknek ad otthont, a tizenharmadik emeleten lévő terem pedig magasabb kategóriájú vendégek számára is körülményeket tud biztosítani. Legutóbb például az európai rendőrvezetők adtak itt találkát — tudtuk meg a bemutatás alkalmával az igazgatótól. Egyszóval, mindent a kényelemért, na meg a pénzért...
Gasztronómiai élvezetek
Kétségtelen, a fürdőzés mellett ,,mi szem-szájnak ingere", jelentheti a balatoni vonzerőt. A magyar konyha változatossága a bemutató körúton is szembetűnő volt. Jobbára vendéglői ellátásban részesültünk, de annak szinte minden formájában. Mert volt hévízi csárda, ahol a vacsora mellé a nemzetközi kocsmazene minden nótáját elhúzta-fújta-billentyűzte a derék dizőz, de — elvégre német turistákhoz szoktak — magyar nótát még mutatóba sem hallottunk (súgta is a prágai kollégám: még egy eredeti magyar nóta); volt Kisfaludy-ház és Ferenc Pince, ahol Badacsony-hegy, illetve Tihany felől lehetett gyönyörködni a tó végtelen nyugalmában, miközben a cigányzenekar egy kis figyelmesség fejében a rendelt nótát is elmuzsikálta (maximum két percben). És volt szállodai búcsúvacsora, ahol a ki tudja, hányféle finomságot végig lehetett kóstolni, és a ház vendégei a jó szekszárdi kékfrankos készletet is próbára tehették (egy idő után sűrű bocsánatkérés közepette a tartalékokat kellett a pincéből felhozni), de volt kimért, bőséges, ám csupán egy pohár boros (-vizes, -üdítős) vacsora is, mert hogy a második deciért zsebbe kellett volna nyúlni. A sümegi vár tövében pedig, miután a lovagok lovon és gyalogosan is bemutatták vívó tudományukat, nagy fatálakon szolgálták fel a pulykacombot. Stílusosan, evőeszköz nélkül — volt is becsülete a zsebemből soha nem hiányzó székely bicskának. A legemlékezetesebb lakoma mégis talán az udvarházi (Felsőörs) marad, ahol Kovács Barnabás tulajdonos a régi parasztházba eredeti módon berendezett vendéglőjét megmutatta ugyan, de — egy félórás táncbemutató és táncház után (nem kis örömömre kalotaszegi, mezőségi és szatmári táncokba kóstolhattak bele a vendégek) — a nyitott csűrben terített, hogy vacsoránkat saját kezűleg készíthessük el. Igaz, a flekkensütés tudományát nem mindenki próbálta ki, de a szépen díszített első szobában később sűrűn kattogtak a fényképezőgépek. Mert nem hiába állt az ajtó fölötti cégtáblán, hogy Sobri Jóska ivója, a betyáridők hangulatát a kékfestős terítőktől, a berendezésen át, a dísztárgyakká nemesült régi háztartási eszközökig egycsapásra elénk varázsolták. A rádpusztai lovastanyán pedig — a Balaton déli oldalán már — az ebéd attól is emlékezetes maradt, hogy a kemencében sült kacsalakoma után búcsúpoharainkat kellett ürítenünk.
De nincs asztal bor nélkül, mint ahogy nincs Balaton szőlő nélkül, itt a Balaton-parti dombokon egyetlen ide látogató sem mondhatja el, hogy látott, érzett valamit a genius lociból, a hely szelleméből, ha nem vesz részt legalább egy borkóstolón, illetve nem tesz legalább egy rövid sétát a szőlősök semmihez sem hasonlítható levegőjében. Az idén a szüret már nagyrészt lefutott, amikor a badacsonyi hegy híres kőorgonái alatt bóklászhattunk egy kis időre, de ami még a tőkén maradt, azt hangos lövésekkel (valami időzített lövőszerkezetet véltünk felfedezni a sorok között), illetve a fémkorlátok kopolásával igyekeztek megvédeni a madárrajok támadásaitól.
Badacsonyi Muscat Ottonel, Riesling Selection, Kéknyelű, Szürkebarát — csak néhány borfajta, amit a Szeremley birtok 150 hektáros farmjáról megkóstolhattunk, miközben a bortudomány vagy éppen a borkészítés művészetének gazdagságába nyertünk betekintést. De a tihanyi (például a különleges Barátok Bora), vagy a balatonboglári borok ízvilágába kóstolva is (itt a több hektoliteres hordók között koccinthattunk) egy régi mondás ismételten megerősítést nyert: a borok saját termőhelyükön a legfinomabbak...
(folytatjuk)
