A már-már kezelhetetlennek tűnő görög válság után Olaszországból is riasztó hírek érkeztek: az állam elképesztő módon eladósodott, a nemzeti össztermék-arányos hiány elérte a százhúsz százalékot(!).
Az unió harmadik legnagyobb gazdasága válságba került, növekedése stagnál, ráadásul az olasz államkötvények is zuhantak a németekhez viszonyítva, ha itt heteken belül nem javul a helyzet, Olaszország finanszírozhatatlanná válik, ez pedig az unió és dédelgetett álma, az euróövezet jövőjére is kihatással lehet.
Ezért Berlusconi kormányfő – aki Itália háború utáni történetének leghosszabb idejét tölthette a miniszterelnöki bársonyszékben – hosszas hezitálás után, brüsszeli nyomásra lemondott. Igaz, érzékelhetően elfogyott körülötte a levegő, sorra hagyták cserben szövetségesei, és Giorgio Napolitano államfő Mario Monti volt uniós biztos közgazdászprofesszort nevezte ki a szakértői kormány élére. A kaotikus olasz belpolitikai viszonyok ismeretében mondhatjuk, Montinak nem lesz könnyű dolga, gúzsba kötötten lesz kénytelen "táncolni", ha végrehajtja a Berlusconi-kabinet tervezett reformintézkedéseit, visszaszerzendő a befektetők s az európai intézmények bizalmát.
A gyors válságintézkedések után végre kell hajtani a már régóta tervezett adminisztratív reformot is. Az olasz adminisztráció négyszintes: központi, területi, megyei (provinciák) és helyi egységek alkotják. A megyei adminisztrációt, a provinciákat már régen fel akarják számolni, ez önmagában is hihetetlen összeget hozna vissza, kérdés, hogy a szakértői kormány le tudja-e győzni az ellenállást. A másik, ahonnan pénz remélhető, a privatizáció. Olaszországban jelenleg hihetetlen ingatlan és termőföld fölött rendelkezik az állam, és ezeket nem tudja megfelelően hasznosítani. Jelentékeny részük katonai ingatlan, de át kell vizsgálni az egész állami vagyont, s a rosszul hasznosított ingatlanokat vagy parlagon heverő földeket el kell adni. Olaszország – adósság ide, államcsőd réme oda – gazdag állam, pontosabban fogalmazva vannak olyan rétegek, amelyek vevők lehetnének.
Mindezek azonban távlati, időigényes intézkedések, márpedig Itália ma főként bizalmi válsággal küzd. A kérdés az, hogy az olasz pártpolitikai elit mennyire méri fel a helyzet súlyát, s mennyire folytatja az évtizedek alatt megszokott sumákolást, simlizést, árulásokat, röviden: a politikai túlélés lesz-e a cél, vagy az ország jövője. Napolitano államfő, aki jól ismeri a kaotikus belpolitikai viszonyokat, nem véletlenül figyelmeztetett: a helyzet komoly, vége a pártkövetelőzések korának. Az államadósság lefaragását s a gazdaság növekedő pályára állítását célzó reformcsomagot az Olaszországban nagy befolyással bíró Gyáriparosok Országos Szövetségének támogatásával már a Berlusconi-kormány nagy tekintélynek örvendő pénzügyére, Tremonti kidolgozta, de a szexuális botrányai és felmelegített korrupciós ügyei miatt állandóan célkeresztben lévő kormányfő nem ennek, hanem az olasz választási rendszer reformjának adott zöld utat, esztendőket fecsérelve el, biztosítani akarta ugyanis a politikusok mentelmét szavatoló törvény elfogadását.
Közben begyűrűzött a válság, felpörögtek az események. Montira tehát nehéz idők várnak.