Az emberiség jövője a klasszikus értékekhez való visszatalálásban rejlik. A mostanában sokat hangoztatott veretes kijelentéssel egyetlen baj van: elég ritkán veszi magának bárki is a fáradtságot, hogy érthetővé tegye, mit is értünk klasszikus emberi értékeken.
A rendtartó székely faluközösséggel való példálózás is el-elhangzik, amely kivetette magából a közösség szempontjait figyelmen kívül hagyó, Istent nem félő, felebarátját nem tisztelő, a másik tulajdonát, feleségét, barmát közprédának tekintő atyafit, aki aztán különösebb apelláta nélkül mehetett, amerre látott. A maga emberi jogaival, az ártatlanság vélelmével, vélt vagy valós igazával. Hogy a faluközösség hozott igazságtalan ítéleteket is? Minden bizonnyal, de a dolog működött, egészen addig, míg a globalizáció, az (ál)liberális eszmék ki nem kezdték a generációk között továbbadott eszmerendszert, mint viharos szél, amely újabb és újabb cafatot sodor magával az egyszer kikezdett oromzatból.
A kiskorú molesztálásának gyanújába keveredett zongoratanár esete egyértelműen azt bizonyítja, hogy a nagy falu, Sepsiszentgyörgy közössége is gondban van, ha súlyos erkölcsi kérdésben kell véleményt alkotnia. Nagy a baj ugyanis, ha elsősorban formai-emberjogi szempontokat mérlegelve, kínos politikai korrektségre törekedve kezelünk – vagy inkább nem kezelünk – egy olyan ügyet, amely egy közösség egészséges moralitását teszi próbára. És több, mint elgondolkodtató, ha egy emberileg minél "kerekebb" fiatalokat nevelni hivatott munkaközösség évek óta falaz egy "közismert" helyzetnek. Mint ahogy az sincs jól, ha a fekély felfakadása után sokan még mindig az ellenőrizetlen pletyka kategóriájába sorolva igyekeznek bagatellizálni egy menthetetlen helyzetet.
Mi még jól állunk, vigasztalnak bennünket egyesek, hiszen az ország-világ különböző szegleteiből amúgy ömlenek a hasonló jellegű, az emberi tűrésküszöböt egyre feljebb állító hasonló hírek. Ne álljunk hát be a sorba, ne dagasszuk a bulvárt, ne adjunk okot arra, hogy többszörösen végzet sújtotta kis népünket szájára vegye a nagy, gonosz világ.
Valóban így kellene tennünk? Aligha. Veszélyes játék lenne azzal a tartással, ami még megmaradt bennünk, amit még valahogy megmentettünk. Az ügy és főszereplői szinte szóra sem lennének érdemesek, ha a közösség a lényegről beszélne. Ha lenne szemünk a látásra, szánk a szólásra. Ha a többséget nem a látszólagos csend és békesség mindenáron való fenntartására való beteges törekvés jellemezné. Ha lenne erőnk és bátorságunk rendreutasítani a garázdát, erős közösségként megállásra késztetni a mindannyiunk tisztességét, erkölcsiségét veszélyeztető embertársunkat.
