Nem ezt óhajtottuk! A Székely Mikó Kollégiumban Molnár Károly zenetanár már rakta az alapokat. Nagy létszámú diákkórust szervezett megfelelő, igényes repertoárral. Sikerük nem maradt el, hiszen megjárták Bukarestet, és még a rádióban is felléptek. Károly bácsi a magyar dal- és zenekultúra egyik jeles képviselője volt városunkban. A textilgyárban közel száztagú kórust, majd fúvószenekart vezetett, a rajoni kultúrháznál félszimfonikus zenekart, de a színház zenekarát is vezényelte. Három évig ő irányította a munkásgyermekek ingyenes hangszeroktatását.
A sepsiszentgyörgyi férfikórus újjászervezését Ferencz Jenő katolikus kántor vette kézbe. A népdal és zene megszállottja volt. Nyugodt, türelmes, jókedvű, adomázó emberként ismerték. Ráduly László, a dalárda egyik alapembere így jellemzi: "Népdal, ballada, sze­relmi dal, katonanóta volt a tarsolyában. Ereje a népdal szeretetéből fakadt." 1929-től szervez kórusokat. Levente­oktató, a Cecília kicsiny dalkör vezetője. 1936-ban veszi át a karnagyi pálcát Mirtse Dénestől. 1940–44 között a helyi határvadász zászlóalj fúvószenekarának karnagya. A háború után egy ideig Molnár Károlyt is helyettesíti a Mikó­ban. Harmincéves munkájáért díszoklevéllel tüntették ki.
A férfikart 1949-től Magyar Népi Dalárda néven említik. 1950-ben Magyar Énekkar néven szerepel Puskás István építész elnökletével. A következő években beleolvad a Textil Munkás Dalkörbe. 1953. április 30-án úgy döntenek, hogy az Építővállalat dalárdájaként különválnak. Működésük ekkor eléggé szórványos. 1963-ban a Construcţia Vállalat Férfi­kara néven jelenik meg.
Végül 1969. május 14-én Magyar Férfidalárda néven a városi művelődési ház fennhatósága alá kerül. A beilleszkedés nem éppen zökkenőmentes, de végül kiegyeznek, és maradnak napjainkig. 1972-ben a karmesteri pálcát Ferencz Jenőtől László Attila fiatal zenetanár veszi át. A művelődési ház mindenkori igazgatói: Czompók Mi­hály, Patakfalvi Izsák, Keszeg János, Balázs Mária és Dulányi Aladár szívügyüknek tekintették a dalárda tevékenységét, annak mindennemű támogatását, ruházattal való ellátását. A létszám akkoriban 40 fölött volt.
A dalárda élére elnöknek akkoriban kerül egy rendkívül tevékeny, tapasztalt, idős tanító, Török Sándor. A tagság java iparos és kereskedő. Nagyon aktív munka folyik. Ennek egyik bizonyítéka az 50 éves jubileum megünneplése. Kiveszik a múzeumból az ősi zászlót, fel­esküsznek rá, majd Páljános Árpád­ra bízzák megőrzés végett. Féltek, nehogy Gábor Áron ágyújának sorsára jusson. Össze­gyűjtik a dokumentumokat, ládát készíttetnek, és abba zárják. Mivel zászlóra szük­ség volt, de az ősit nem volt tanácsos mutogatni, Botos Ferenc kó­rustagot felkérik, hogy tervezzen új zászlót, amit minden alkalomkor elővehetnek. Így született meg az új, kék alapon arany betűs Holló Ernő-idézettel ellátott zászló: "Dalolj! Dalolj! A dallal szebb az élet. A dal megtisztít, fölemel! Dalolj!"
Az ünneplésre meghívtak tíz dalárdát, többek közt Marosvásárhelyről, Székelykocsárdról, Brassóból, Gyimes­középlokról, Barótról, Székelyudvar­helyről. Kiállítást rendeztek a dalárda emléktárgyaiból. "Könnyeket kicsaló élményben részesítették a közönséget" – írja a jegyzőkönyv. Az ünnepi előadást a szakszervezetek művelődési házában tartották. Itt volt Bágya And­rás zeneszer­ző, Benedek Kálmán orgonaművész, dr. Horváth Miklós, valamennyien régi aktív vezetők. A Román Televízió és a Művelődés folyóirat is beszámolt róla.
Ezen periódus tevékenysége szórványosabb, de az Iparos Otthonban gyakran összegyűlnek családi és baráti alapon szórakozni.
A rá következő húsz év minden tevékenységét nem részletezzük. Május 1-jén, augusztus 23-án, december 1-jén mindig színre kellett lépni. Kar­nagyunk ügyes műsorpolitikájának köszönhetően a kötelező dicshimnuszok mellé bekerültek népdalfeldolgozások, nemzeti dalkultúránk egy-egy gyöngyszeme, főleg Bartók- és Ko­dály-szerzemények, valamint az egyetemes kóruskultúra számos értékes műve. Ezért nem széledt szét a dalárda!
1973-ban méltóképpen megünnepelték a 150 éves Petőfi-jubileumot, 1976-ban Ferencz Jenő negyvenéves karnagyi tevékenységét köszöntik. 1977-ben ide látogat Magyar János gyógyszerész, a magyarországi Padrag­kúti Bányászkórus karnagya, kinek köszönhetően a két kórus közt később oda-vissza kapcsolat alakul ki, mi több, a rendszerváltás után ő szervezi a magyarországi turnékat.
1979-ben utoljára énekelnek Fe­rencz Jenőnek.
1981-ben megünneplik a 60. évfordulót, és rövid kórustörténetet adnak ki. Az évfordulón román és szász kórus is énekel. Idős korára hivatkozva lemond Török Sándor, helyébe Kovács Károly ny. tanító lép. A 70-es, 80-as években rendszeresen jelen voltak a Zágoni Kó­rus­ta­lál­kozókon, ahol egy alkalommal Carl Orff világhírű szer­zeményét, a Car­mi­na Bura­nát adták elő, amit a jelen levő rettegett pártcerberus, Gabra elvtárs is hosszan meg­tapsolt. Na­gyon jó kapcsolatot ápoltak Csíkszere­dával, Sepsi­bodokkal és Gyer­gyó­szent­mik­lós­sal. Éne­keltek Ta­más­falván, Gyimes­kö­zép­lokon, Ba­róton, Pa­polcon, Csernáton­ban, Bálvá­nyos­für­dőn, Gyergyó­alfalu­ban, Zabo­lán, Vargya­son, Nagybaconban, Kézdi­szentkereszten különböző évfordulók, rendezvények alkalmával. Kiemel­ke­dő 1979. február 11-i szereplésük, amikor Dálnokon a Dózsa-szobor talapzatánál mutatták be Szabó Csaba zeneszerző Dózsa György buzdító beszéde című kórusművét.
A 80-as évek jegyzőkönyvei már foghíjasabbak. Akkor már kezdtek elfajulni a dolgok. Hatalmas, többnapos tömeghisztériákon már nem is kellett énekelni, csak tátogni, mert nagy teljesítményű erősítők bömbölték a kötelezőt. A férfiak nem szívesen ácsorogtak ezeken a rendezvényeken.
1982-ben megemlékeznek Kodály­ról. 1987-ben a rétyi szereplést már nem engedélyezik mert "kampány" volt. 1988-ban a Cantus Firmus Vegyes karral tartanak közös előadást. Ez az egészséges együttműködés azóta is fennáll.
A teljes képhez még hozzátartoznak a Megéneklünk Románia vég nélküli próbái és versenyei, ahol 1982-ben Kolozsváron IV. díjat, majd 1985-ben Szebenben III. díjat nyernek.
Így köszöntött ránk 1989, a "nagy for­dulat" éve.

(folytatjuk)