Privatizációs sorozatunkba iktatott újabb nemzetközi kipillantásként vessük össze, pár újabb adat és állásfoglalás, elemzés birtokában, a magyarországi és a romániai magánosítás formáit és eredményeit, azok ránk nézve pozitív és negatív következményeit.
Ipari temetők
Beszédes különbségekre hívhatja fel a figyelmet egy egyszerű utazás is a két ország főútvonalai mentén. Hogy alapvetően különbözhettek mind az alkalmazott módszerek, mind a súlypontok, jelzik az ijesztő romok, elhagyott és kifosztott betonvázak, melyek nagy tömegben olyannyira elcsúfítják a román ipartelepeket és tájakat a mai napig. A kivert ablakokkal, levert tetőkkel éktelenkedő valamikori gyárcsarnokok és irodaházak ugyanis a fémtolvajok és a még hasznosítható építőanyagok után kutató fosztogatók áldozatául estek. A valamikori termelőegységek jó része már a privatizáció kezdeti stádiumában átesett egy kirabláson, Olténiában olyan gyártelepet láttam, ahonnan a nagy elbocsátást, leépítést követően minden mozdíthatót elvittek a valamikori dolgozók, a környékről éjszakánként visszajárók pedig még a kábeleket is levagdosták, kihasználva, hogy sok volt gyárépület őrzésére sem fordítottak gondot. Az első magántulajdonos, általában megszegve a vásárlási szerződésben vállalt kötelezettségeit – miként Rétyen történt – ócskavasként értékesítette a gépállományt. A kifosztás eme első, a spekuláns tulajdonosok által irányított hullámát a fémtolvajok rablóbandákba szervezkedett csapatai követték, akik azon ügyködtek, hogy leszereljenek minden odaerősített fémalkatrészt, és még attól sem idegenkedtek, illetve még azt is megengedhették maguknak az ebek harmincadjára jutott, senki által nem őrzött ingatlanokban, hogy a betonból kalapáccsal, egyebekkel próbálják meg kifejteni a vasat. E "vasbányákból" származó anyagot szerelvényszám szállították aztán a konstancai teherkikötőbe, a valamikori szocialista iparosítás erőfeszítései hiábavalóságának nagyobb dicsőségére. De a hazai privatizáció valóságos temetőinek, síremlékeinek is lehet nevezni e lepusztított épületeket, azok visszamaradt kísértetvázait, amelyek mind arra vallanak, hogy a szocializmus idején nagy áldozatok árán felhalmozott ingatlanértékek jó hányada megsemmisült, elveszett, füstbe ment.
A privatizációval járó gazdasági szerkezetváltás valószínűleg mindenütt okozott veszteséget, de annak ilyen látványos jelei talán sehol másutt nem árulkodnak a magánosítás részleges kudarcáról, mint épp nálunk az úton-útfélen fellelhető rozsdatemetők, romokban heverő egykori ipari negyedek, egy-egy elhagyott és kifosztott csarnok, műhely, kivert ablakokkal éktelenkedő betonváz.
A tékozlás kizárása
Hogy a két országbeli magánosítás miben különbözött, és ez miért nyilatkozik meg például abban is, hogy a fentihez hasonló látványosságokat nemigen találunk a szomszéd ország tájain, magyarázatot nyer egy tömör, a Magyar Tudományos Akadémia védjegyét viselő összefoglalásból. A 2004-es összegzés szerint a rendszerváltást követően a kelet-európai országokban a tervgazdasági állami tulajdon lebontásának két útja, az ingyenes és képletes áron, illetve a piaci áron történő értékesítés közül Magyarországon a második volt a túlsúlyos, azaz a piaci értékhez közeli áron bocsátották áruba és adták el az állami tulajdon döntő hányadát. Ez rendkívüli siker, ha azt vesszük, hogy nem egy országban a vagyon jó hányadának elprédálása terheli az uralkodó elit lelkiismeretét. (Azért csak ezt, mert az igazi jogi felelősségre vonás még késik.)
Farkas Zoltán így fogalmaz: "Magyarországon az utóbbi volt a tipikus: 1990 óta a privatizációs bevételek 2003 harmadik negyedévéig mintegy 1811 milliárd forintot (csaknem 13 milliárd dollárt) értek el, amelynek 56 százaléka külföldi befektetőktől származott. A bevételek csökkentették a rendszerváltást megelőzően felhalmozott, majd tovább növelt államadósságot. A kommunista hatalomátvétel éveiben történt kisajátítás áldozatainak az állam kárpótlási jegyekkel fizette ki több évtizedes tartozását, pontosabban annak az államháztartás akkori teherbíró képességét is figyelembe véve megállapított töredékét. Ezeket az értékpapírokat termőföld és lakás vásárlásakor, egyes cégek megvétele során beszámították. A kárpótlási jegy fejében történt privatizáció összértéke meghaladta a teljes állami bevétel 10 százalékát. Kedvezményes, szinte jelképes áron csupán az önkormányzati lakásokat vehették meg bérlőik – szemben több közép-kelet-európai ország gyakorlatával, amelyek vagy állami részvények egy részének ingyenes szétosztásával vagy részleges reprivatizációval kárpótolták a történelmi igazságtalanságot elszenvedett személyeket." (Virtuális enciklopédia)
Gazdasági célszerűsége nyilván vitatható, de a romániai folyamat javára írandó ennek kapcsán, hogy a természetbeni visszaszolgáltatás szorgalmazása – évtizeden keresztül zajló politikai küzdelem és több, egymásnak ellentmondó törvény meghozatala után sok esetben, így a földek, birtokok stb. visszajuttatása dolgában a társadalmi méltányosság szempontját valóban jobban szolgálták, mint a kárpótlás fenti módszere. E tétel mindazonáltal némi korrekcióra szorul, mint kiderül az alábbiakból.
A kárpótlás fonákságai
Lapunk még annak idején interjút közölt az akkori kárpótlási biztossal, aki jó tanácsokkal látta el a székelyföldi haszonélvezőket is a kárpótlási jegyek befektetésének előnyös módjáról. Sepsey Tamás volt kormánybiztos nemrég egy interjúban (Magyar Nemzet, 2011. aug. 6.) vonta meg a folyamat mérlegét, és kevésbé kedvező képet rajzolt róla, az interjú címe a "kisiklatott" jelzővel illeti azt.
Sepsey Tamás az Antall- és a Boross-kormány idején volt az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnöke. Az akkori országgyűlés kettős célt kívánt megvalósítani: egyszerre kívánta kárpótolni azokat, akiktől vagyonukat vették el az államosításkor, s azokat is – hozzátartozóikkal együtt –, akiket a diktatúrák politikai okokból az életüktől, szabadságuktól fosztottak meg. Így jutottak jegyekhez az Erdélyben élő volt szovjet hadifoglyok is például. A magyar állam körülbelül 450 milliárd forintot fordított arra, hogy részlegesen kárpótolja polgárainak millióit a rendszerváltozás előtti diktatúrákban okozott jogfosztásokért.
Méltányosság és méltánytalanság kérdése azonban a fenti sommás megállapításunknál némileg bonyolultabb kérdés – mint az kiderül az 1991-es Országgyűlés és az akkori alkotmánybíróság vitájából. A törvényhozás által 1991-ben megszavazott törvény a részleges természetbeni visszajuttatást, reprivatizációt is lehetségesnek tartotta (bizonyos birtoknagyságig visszaadta volna a földeket), ennek azonban az Alkotmánybíróság elejét vette, és megakadályozta azt. Így maradt általános a kárpótlási jegyek általi részleges kártérítés. Ezt a volt kormánybiztos így látja: "Érdekes, hogy a környező országokban megszülethettek a lusztrációs törvények, amelyek kizárták, hogy az egykori állampárt meghatározó személyiségei a közhatalom gyakorlásában részt vegyenek. Ott születtek olyan törvények is, amelyek szerint visszaadták az eredeti tulajdonosoknak az állam által elvett vagyont. Magyarországon, és ez már jogtörténeti tény, ilyenek nem történtek, az Alkotmánybíróság döntései ezeknek nem adtak teret."
Papírból ingatlan
No de mi történt a kárpótlási jegyekkel? A mai újságíró azt kifogásolja, hogy azok jó részét a diktatúra haszonélvezői vásárolták fel, és érvényesítették a kapcsolati hálójukon keresztül a kárpótlási jegyek adta gazdasági előnyöket. Ezt Sepsey Tamás igaznak tartja, viszont úgy véli: "a teljes reprivatizáció megvalósíthatatlan lett volna Magyarországon, sem a teljes vagyon nem volt meg, sem anyagi fedezet a kártalanításra, mivel ez már nem kárpótlás, hanem kártalanítás lett volna". Utólag vérlázítónak lehet tartani, mondja, hogy sok érdemtelen húzott hasznot a folyamatból, de rengeteg kisember is kivette részét a földszerzésből. "Vannak, akik azt mondják, kár volt a nagy birtoktesteket felaprózni a mezőgazdaság miatt. De azt hiszem, a jogalkotó helyesen döntött, amikor megadta a lehetőséget arra, hogy aki földet kíván szerezni, az megtehesse, s utána majd eldönti, mit csináljon a tulajdonával. Húsz év eltelt a kárpótlási törvény hatályba lépése óta. Természetesen vannak, akik visszasírják a téeszeket, amelyek 1990-ben már egyharmad részükben tönkrementek, egyharmad részük épphogy vegetált, s egyharmaduk volt, amely több-kevesebb hasznot hozott a szocialista piacgazdaság közepette. Ne feledjük, volt még orosz piac és KGST. Ebből kiindulva nehéz azt mondani, hogy életképes volt a kilencvenes évek magyar mezőgazdasága, mert már akkor a kibontakozó piaci viszonyok között több mint a felük nem élt meg."
Egyes pártok arra buzdítottak, a jogosultak ne váltsák be kárpótlási jegyeiket, mert természetben kapnak majd teljes kártérítést. "Nem adták be, ezért kénytelen volt az Országgyűlés 1993-ban lehetővé tenni az igény beadását, annyian ültek fel a politikai szlogeneknek. Vagyoni igényt kb. 1,3 millió ember adott be, elégedetlent találni nem volt nehéz. De lehet, hogy az elégedettek voltak többségben. (...) És az 1994-es választási győzelem érdekében az akkori kormánypártokkal szemben nagyon jól hangzott, hogy a kárpótlási jegy nem ér semmit. Sokaknak ért, hiszen akik földet vettek rajta, jól jártak. Akik értelmesen befektették, OTP- vagy Mol-részvényt vettek, szintén jól jártak. Voltak, akik megvették önkormányzati tulajdonú bérlakásukat a kárpótlási jegyért, ez is jó felhasználási forma volt."
Fennakadást okozott, hogy a nagy mennyiségben kibocsátott kárpótlási jegyek fedezetéül az illetékes állami szervek késtek megfelelő értékű vagyontárgyakat felajánlani. "Emlékeim szerint volt olyan hét, hogy egymilliárd forint kárpótlási jegy kiadásáról döntöttek a megyei kárrendezési hivatalok. A privatizációs szervezetek ezzel szemben nem biztosítottak megfelelő mértékben vagyont. Mivel a hivatal intézte a földárveréseket is, e területen rendre megtörténtek az árverések, ezért a jegytulajdonosok azokon tudták legkönnyebben felhasználni jegyeiket."
1994-ben a választások baloldali győzelmet hoztak. Miért? A volt államtitkár ma úgy látja, erkölcstelen volt, "amire az adminisztráció tagjai közül is nagyon sokan játszottak, hogy a kárpótlási jegy elértéktelenedjen, és ennek következtében a politikai értelemben az akkori kormány hitelessége is inflálódjon" – mely aztán, a jobboldal választási kudarcát volt hivatva előidézni.
Spekulánsok
Van-e még adóssága a magyar államnak? Sepsey szerint van: "Az, hogy a kárpótlási jegyek ellenértékét nem biztosította a magyar állam, számomra a mai napig feldolgozhatatlan és érthetetlen. Ez a törvényből folyó kötelessége a mindenkori kormánynak, ennek a kötelezettségnek eleget kell tenni. De az Országgyűlés sem tett még eleget annak, hogy törvényt alkosson a Felvidékről, a Délvidékről elűzöttek kárpótlásáról!"
Még egy érdekes fejleményre fény derül: a kárpótlásból spekulánsok hatalmas hasznot húztak, ők nagyon olcsón jutottak hozzá az értékpapírpiacra került jegyekhez. "Nagyon komoly privatizációs ügyletek voltak, de ezekből már kimaradtak a kárpótlásra jogosultak, és valóban jóval nagyobb teret kapott a spekulációs jegyfelhasználás. Amikor országgyűlési képviselőként (2006-ban) az akkori pénzügyminisztert megkérdeztem, hogy adóztak-e az extrapofit után az érintettek, tudniillik jelentős volt az az árfolyamkülönbség, amilyen áron a spekulánsok megvásárolták a kárpótlási jegyet, és amilyen árfolyamon felhasználták. Ez után adózniuk kellett volna. Az akkori szocialista pénzügyminiszter annak idején azt válaszolta: ilyen vizsgálatokat, ellenőrzést nem folytatnak. Azt hiszem, ez önmagáért beszél."
A magyar kárpótlást ennek ellenére a történészek jó hányada sokkal áttekinthetőbbnek és eredményesebbnek tartja a reprivatizáció serkentése szempontjából is, mint a máig befejezetlen, perek százezrét a lakosságra szabadító romániait.
