Más kérdés az, hogy mennyire volt etikus ez a külpolitika. A diplomáciában nem az erkölcs, hanem az eredményesség a perdöntő kritérium. S ebben — a magyarokkal, a magyarországiakkal szemben — a román, a jugoszláv és a szlovák diplomaták tényleg jeleskedtek.
A ,,nagy forradalom" óta viszont változni látszik a helyzet, s bár Románia több halasztás, elnapolás után csak kiharcolta az EU-tagságot, diplomáciája már nem igazán és nem egyértelműen sikeres. Ha megnézzük és mérlegre tesszük a ’89 utáni diplomáciai vezetőket — Adrian Năstase, Meleşcanu, Petre Roman, Andrei Pleşu és társaik —, egyértelműen megállapítható, hogy, főleg a kétoldalú kapcsolatokban, sorra követtek el külpolitikai baklövéseket, kétbalkezes gesztusaikkal néhány egészen esetlen államközi alapszerződést kötöttek (a magyarra nem vonatkozik!), főleg keleti vonatkozásban, Oroszország és Ukrajna esetében.
A magyar külügyérekre is utaltunk korábban, s anélkül, hogy bárkit sérteni óhajtanánk, ki kell mondanunk, hogy igazán nagy diplomata nem lépett színre az anyaországi külpolitikában, s bár Jeszenszky Géza, valamint Martonyi János, az Antall- és az Orbán-kormány külügyéreiként sokat tettek a nemzeti érdekek érvényesítéséért, azért igazi áttörést nem tudtak hozni. De őket mégsem hasonlítjuk sem Kovács Lászlóhoz, sem Somogyi Ferenchez, akik — jó szocialista színekben — valamiféle gazsuláns, szüntelenül visszarettenő, varsóiszerződéses, kágéestés utat jártak, gyalogoltak, bandukoltak. A mélypont mégis Göncz Kinga, akinek fogalma sincs a diplomácia rejtélyeiről és rejtelmeiről, s bár pityeg egyet-mást szegény, abból haszon nehezen származik.
Romániában a ,,mélypont" az éppen hivatalban lévő Cioroianu (nem menti fiatalsága!), aki egyszerűen képtelen ellátni feladatait. Nem az ő bűne, hogy odakerült, ahol semmilyen keresnivalója nincs: a Tăriceanu-kormány kényszerűségből helyezte e fontos stallumba, lévén, hogy kifogytak a szóba jöhető demokratákból. Cioroianu — szegény! — hibát hibára halmoz, de a legnagyobbat éppen a minap követé el, amikor a bevándorlók viselt dolgainak örvén, az olasz—román viszony megmentése érdekében elszólta magát: márpedig a Szaharában kellene vásárolni egy tetemes méretű sivatagi övezetet, s oda internálni a Romániából kivándorolt, Nyugaton renitenskedő banditákat. Főleg a romákat. Hát ilyet diplomata még lázálmaiból fölriadva sem mond, főleg 2007-ben, mert ez diplomatai öngyilkosságát jelentheti.
Más kérdés az, hogy a konfliktus megoldása, rendezése meggondolandó, lévén a helyzet egyre tarthatatlanabb. De nem diplomata az, aki minden második napon bocsánatot kér előző napi kijelentéseiért.
