A Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatójának emlékére állíttatott egész alakos szobor magán viseli Csutak Vilmos felejthetetlen, mai napig is ható szellemiségét.
A rá emlékező szép sorok, a tanulságos, értékes emlékbeszédek mellett szeretném elmondani néhány személyes élményemet mindazoknak, akik Csutak Vilmost, az embert nem ismerték, vagy nem is hallottak róla.
1935. szeptember 15-én édesapám beíratott a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium Főgimnázium első osztályába. Édesapámnak a Mikóban tanára volt Csutak Vilmos, baráti kapcsolatot tartottak, s amikor felvitt, hogy bemutasson, az igazgató úr (helyes beosztása: "A Főgimnázium igazgatója, a Kollégium rektora") azt kérdezte tőlem: Hogy hívnak? Szőts Dániel, feleltem, mire ő a tízéves fiút megsimogatván azt mondta: Jó lesz neked a Dani is! Már abban az iskolai évben (1935–36), szeptember 29-én kirándulásra vitt. A tanárokkal együtt Bodokra mentünk, a református parókia udvarán megkínáltak – akkor Kiss Árpád volt a lelkész –, majd felmentünk a Bodoki-tetőre, megismerve a Bodoki-havasokat, a Hentermező, Kőmöge, Prédikátor-kő csodálatos táját. Egy hét múlva, október 6-án ismét szekérre ültettek, és elvittek az erősdi ásatásokhoz, a Tyiszk-hegységbe. Csutak Vilmos múzeumi igazgatótársa, dr. László Ferenc (aki elhunyt 1925-ben) európai hírűvé tette az erősdi kultúrát. Miután a református parókián – Nagy János volt a lévita pap – megvendégeltek, szekereinken hazatértünk, útközben hangosan, jókedvűen énekeltünk; ekkor tanultam meg egyik népdalunkat: Hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról...
Csutak Vilmos kiváló szervezőtevékenységét az is igazolja, hogy édesapám egy szép szarvasbikát küldött, mely kitömve, a bölény mellett 1944-ig volt látható a Székely Nemzeti Múzeumban, a Mikó természetrajzszertárába pedig egy hiúzt (a Kárpátok tigrise) hoztunk bátyámmal a Kelemen-havasokból. A hiúzt édesapám csapdával fogatta meg, a küldő ketrecre ráírta: Vigyázat, harap.
A Mikó pedellusa Csabai bácsi volt, aki mindig ezt hangsúlyozta: Én, Csutak és Döme elhatároztuk...
Sajnos, utolsó találkozásom 1936. május 13-án volt az igazgató úrral, amikor este meglátogatta bentlakásunkat. Az alsó emeleti egyes, a felső emeleti egyes és az ötös szilenciumunkra nézett be, barátságos szavakat intézett hozzánk, és másnap, május 14-én reggel a konviktusban kaptuk a lesújtó hírt: Nemes lelke az Úr elébe ment.
Acélos akaratának és duzzadó alkotásvágyának legnagyobb példája – szerintem – a leány-Mikó épületének és bentlakásának létrehozása. A háromszéki lányok nem járhattak iskolába, nem volt hova, és ő garasokból felépítette a "kicsi Mikót". A fiúinternátusi diákoknak nagy örömet jelentett, amikor jött a "vonat", így nevezték a leány-Mikóból kijövő, kettesével haladó sort, melyet két tanárnő kísért. Ők voltak a "likőrök".
Azt is meg kell említenem, hogy hiába harcoltam Csutak Vilmos nevének megörökítéséért. A leány- vagy kis Mikó a II. világháború után Textiliskola lett, s miután az is megszűnt, az új iskola névadásra várt. Mint a Mikó véndiák-társaságának elnöke, a két alelnökkel (Kónya Ádám és Domokos Géza) és a Mikó Alapítvány elnökével (Incze Sándor esperes) az iskolaigazgató beleegyezésével a tanáriban ismertettük Csutak Vilmos nagyságát. A jelen levő tanárok, miután meghallgattak, az egyetlen, nem háromszéki származású felszólaló agitáló beszédére Kós Károly nevét választották.
Sajnos, még egy rossz emlékem maradt. Csutak Vilmost 1936. május 16-án kísértük utolsó útjára a Székely Nemzeti Múzeum kertjéből. Erdély minden református intézményében kitűzték a gyászlobogót, a Vártemplom református lelkésze azonban nem engedélyezte a Vártemplom cintermébe való temetését, így a soha nem látott, hatalmas, végtisztességet megadó gyászmenet az ótemetőbeli ideiglenes sírhoz kísérte. Végső nyughelyét Vajda Gáspár szemerjai református lelkipásztor ajándékozta, Csutak Vilmos a szemerjai református templom előtti díszsírboltban alussza örök álmát. Nyugodjék békében!
Emléke a jövőbe világít, követésre méltó.
Dr. SZŐTS DÁNIEL
