Megszavazta a kutyatörvényt a parlament. Olvasom s hallom, hogy az állatvédők százas serege kiabálta a parlamentben a kutyákat a törvények ketrecébe szorító honatyákra, hogy "Gyilkosok!"
Én magamat a kutyabarátok közé sorolom, pedig lenne okom rá, hogy orroljak rájuk. A csernátoni Lovaskerttől Kommandóig vagy a Duna-deltáig többször is belém haraptak, de tették – s teszik – ezt képletesen embertársaim is. Miért neheztelnék hát a kutyákra? És legtöbbször nem is a kutya, hanem én voltam a hibás. Többnyire azért, mert rossz időben rossz helyen jártam?
Az utóbbi időben azonban a kutyaszeretetem mérséklődött. Sietek előrebocsátani: nem a kutyák, a gazdáik és szimpatizánsaik miatt.
Garázsaink a tömbház belső udvarán találhatóak. Az utóbbi időkben borzongva közelítek, különösen este, mert ha a zseblámpát napközben a kocsiban vagy máshol felejtem, nagy az esélye, hogy valami szerencsét hozó masszába belegyalogolok. A tömbházlakásos kutyagazdik némelyike ugyanis a garázs elé kapatta kedvencét, s a Pavlovtól ismert feltételes reflex ingere szerint a kutyus egy nagyot kakál a garázsajtó elé. Ha véletlenül ilyenkor arra járok, a kutyasétáltató hölgy kecsesen félrefordítja a fejét, márványlóan nemes arca ilyenkor olyan, mint a világhírű állatvédővé nemesedett Brigitte Bardot-é, aki képes volt még Adrian Năstase miniszterelnök urat is európai penitenciára rendeltetni a romániai medvék sorsa miatt. Ilyen mérvű méltóságteljesség láttán szólni sem merek, s amúgy még mindig nem tudom, mikért írnám ki a garázsajtóra az ő nyelvén, hogy meg ne sértsem: Undorodom a kutyaszartól!
Szóval amikor Dobrudzsa felé a brăilai kikötőben komppal átkeltünk a Dunán, a többórás várakozás közben a hosszú kocsisor mellett a napon aszalódva megszámoltam 31 kutyát – volt köztük háromlábú is –, szegények kilátszó bordáján cimbalmozni lehetett volna, szemük legyektől körülrajzott és csipás volt, ha valaki beléjük rúgott, akkor sem inaltak el, nem is nyüszítettek szerencsétlenek, mintha tudnák, hogy ez is energiaveszteséggel jár. A kocsiból a gyerekek kidobálják a celofánszerű csokoládés göngyöleget, ezt a kutyák pártállástól függetlenül egymásra morogva lenyelik, és érdekes módon, az emészthetetlen csomagolóanyagot kiürítik. Ott és akkor ezt szinte természetesnek tartottam, a hely specialitásai közé soroltam, mint a "parzsoálé moldovenesti" nevű darált húslapótyák fölött dongó legyek rajait – jelezni kívánom, hogy nem vagyok kényes természetű –, de itthon a garázs előtti canis mergától kiráz a hideg.
Nemcsak magamért. Hanem azért, hogy gyerekeink, unokáink – akikben a védekezési immunrendszer még nem alakulhatott ki, mint bennünk – a homokozóban benyalják, cipőjük talpán hazahordják, porított formában belélegzik ezt a förtelmet, ami nemcsak undorító, hanem veszélyes, százféle betegséget okozó. Interneten beleolvastam, hogy hányféle bajnak az okozója a kutyaszar. Nem részletezem.
Az a véleményem, hogy a tömbházi kutyatartók egy része – tisztelet a kivételnek – csak a belsőudvari, utcai, köztéri és parlamenti bekiabálások "szintjéig" nőtt fel, a kutyatartási kultúrát nem tartja a pórázon, kutyasétáltatás közben hányja a farát, mint a torba menő kutya, és rendelkezésére bocsáthatnak ingyen vagy potom pénzért kutyagumi zacskót, ő csak a kutyasétáltatás koreográfiáját és szertartását sajátította el, no meg az ugatást az ellen, hogy a drágalátos ebeket nehogy kutyamenhelyre vigyék, s ha jól emlékszem, hónap múltán nehogy a kutyust örökre elaltassák.
