Molter Károlyt irigykedve néztem és hallgattam, amikor 80 éves korában lefényképeztem Marosvásárhelyt: már alig látott és rosszul hallott, de tele volt derűvel és humorral. Irigyeltem a pipáját is.
(Pontosabban minden pipást irigyeltem, mert én is az akartam volna lenni, csak tízéves koromban leszoktam a dohányzásról.) De ez még semmi ahhoz az ámulattal vegyes irigységhez képest, ami akkor támadt bennem, midőn megtudtam, hogy lakásuk (3 percre a főtértől) a hatalmas kerttel Bolyai János lakása volt! Azt a hatalmas fát, ahol Károly bácsi ült a beszélgetés alatt, talán maga Bolyai ültette. Tehát abban a házban (vagy annak a helyén épült házban) lakott, abban a kertben sétált, abban a szobában muzsikált, annál az asztalnál ült, gondolkodott és alkotott. Talán Németh László szépséges esszéjének, tanulmányának köszönhetően is úgy él bennem, olyan nagy tudósként, alkotóként, aki nem kifelé (a hírre és a névre vágyva), hanem befelé építkezik. Ezért számomra Bartók Béla párja tudásával, megaláztatásával, lelki szenvedéseivel és életművével együtt. Ezek után elhihető, hogy e kép hátterét figyelve irigykedve gondolok nemcsak az önmagával is folyton küzdő Bolyaira, de Molter Károlyra is, aki harminc esztendeje távozott közülünk.
