Harminchat esztendős volt utóbbi látogatásomkor, ma negyvenkettő az uzoni Veres Zsolt agrármérnök – Gyöngyösön szerzett diplomáját immár sikerült honosíttatnia –, és bár nagyot fordult vele a világ azóta, alapbeállítottságán nem módosított, kitartóan halad a régi úton, mely fokozatos és kiszámítható gyarapodást hozott számára az elmúlt években.
Gazdasága lépésről lépésre továbbfejlődött, s ez nem kis dolog, ha meggondoljuk, hogy az az ágazat, amelyre 2006-ban épített, és amely akkor úgyszólván egyedüli piacra szánt termékét szolgáltatta, az élősertés e szinten és formában való kifizetődő tenyésztése mára lehetetlenné vált. Hogyan találta hát meg e fiatal gazda az átjárót a 2007 előtti és utáni, gyökeresen különböző két világ közt, és miként sikerült elkerülnie a hajótörést az uniós csatlakozás zátonyain?
Egy farkaskutya
Előbb azonban pár szót a portáról. A hatalmas udvaron a háztáji hagyományával való teljes szakítás jeleként egyetlen állat továbbra is a házőrző farkaskutya. A régi, miként írtam: jómódra valló szülői házat pedig már nem lakja a tanárnő feleségből, a házigazdából és az ikerpárból álló család. Azóta felépült mögötte a majd minden városi igénynek is megfelelő, központi fűtéssel ellátott, összkomfortos emeletes villa. Ennek a konyhától, ebédlőtől tolófallal elválasztható nappalijában ülünk le beszélgetni. A szemrevaló, a régitől funkcionalitásában merőben elütő lakás még nincs ugyan teljesen készen, de az alapelvárásokat és azoknál valamivel többet így is kielégíti. Közben a kétéves apróságok nyolcéves, harmadik osztályos kisiskolásokká cseperedtek, a feleség megőrizte városi állását, és együtt ingázik gyermekeivel a megyeszékhelyre. Otthon és gazdaság
De tartsunk sort. Előbb a hatéves időszak összegezésére buzdító kérdés:
– A jövedelmi viszonyok mikor voltak jobbak? 2006-ban vagy most?
– Ha én most úgy gazdálkodnék, mint akkor, nem maradna meg semmi, szó sem lehetne rentabilitásról. Elmondom, miért. 2006-ban még nem volt meg a pityókaszedő kombájnom, pityókaválogatóm sem volt. Márpedig nem mindegy, hogy miként ma, négy emberrel kiszedek harminc tonna burgonyát, vagy tizenhét emberrel több napon át ugyanazt a mennyiséget. Ott a répatermesztés. Nem mindegy, hogy azt a cukorrépát – mivel megvan már nekem is a szemrevető gépem – nem kell egyeltetni, ami régebb egy napra és egy hektárra számítva húsz ember munkáját jelentette... Kapával, kézzel azt ritkítani kellett korábban. Alig pár éve. Vagy a répaszedés: a bérelt kombájn kiszedte tíz millióért, azaz ezer új lejért az idén. Utánaszámoltunk: legkevesebb negyven-ötven ember kellett volna hozzá, miként 2005-ben még emberekkel szedettem én is. Ötvenlejes napszámmal számolva, az már huszonöt millió lej. Ezért mondom, ha úgy gazdálkodnék, mint 2006-ban, semmi jövedelmem nem lenne. Pedig akkor még nagyban besegített a sertéstenyésztés. Akkor azt édesanyámmal ketten elrendeztük, és amit hozott, az mind nekem maradt, ő nem kért semmit. E házban is itt 17 évi munkám van, bár újabban épült. Húszéves voltam, még tanultam, és édesapámmal gazdálkodtam, utána dolgoztam, tanítottam is, s amikor egy hónapos fizetetlen szabadságot vettem ki, külföldön pénzt kertestem, hogy elindulhassak. Tizenöt éves korom óta az az álmom, hogy ez meglegyen.
– No de nem a házépítéssel kezdte!
– Ha azzal kezdtem volna 2000-ben, amikor édesapám halála után magamra maradtam, akkor a gazdaság is negyede lenne a mainak, és a ház se lenne még befejezve. Mindig azt mondtam: előbb a gazdaságot korszerűsítsük, s ha egy kicsi pénzt félre tudok tenni, akkor azt költsük a luxusra.
Hogyan lesz száz sertésből tíz
– Száz-százhúsz sertéssel dolgoztam akkoriban, magam termeltem meg a takarmányt is, és azon törtem a fejem, hogy a feldolgozás irányába kellene továbbfejlődnöm. Maholnap egyetlen disznóm se lesz. Miért? A falu között az új uniós előírásoknak megfelelően nem szabad disznót nevelnem, mert nem kapok engedélyt rá. Ha céged nincs, jogi személyiséggel nem rendelkezel, nem is adhatod el, legfeljebb magánembereknek, azok pedig újabban alig vásárolnak, megváltoztak a szokások, vagy pénz nincs elegendő, nem tudom. Eljártam, hogy magánvállalkozói engedélyt szerezzek, ki is jöttek, minden rendben lett volna, de mivel bent lakom a faluban, nem adhatták meg az engedélyt. Én nem jártam ott, de aki látta, tanúsítja: Görögországban vagy Németországban a ház mellett áll az istálló. Mindegy, nekünk nem lehet. Jó! Akkoriban harminc hektárt műveltem, hogy az állatokat elláthassam. Most kétszer annyit művelek, hatvanhetet, ebből ötvenkilencet vettem bérbe, nyolc saját, s átálltam a növénytermesztésre. Kezdett bejönni a repce, a kukorica, remélem, az energianövényeknek lesz piacuk. Az állattenyésztést felszámolom.
A váltás új gépek vásárlását követelte meg, mint láttuk fentebb.
– Társultam egy gazdával, megvettük ketten, barátok másodkézből a répakombájnt hatezer euróért, mely egysoros, traktorvontatású. Három évet dolgoztunk vele, az idén már jobban megérte, hogy egy önjáró hatsorossal szedettük a répát, sokkal hamarabb elkészül és olcsóbban. Tizenöt óra alatt kiszedtük a hét hektárt. Vásároltunk pityókaültetőt, pityókaszedőt is, szerre használjuk. A hat év alatt addigi két hektáromhoz még hatot vásároltam. Vennék többet is, ha eljön az alkalom, megteszem. Egyelőre eladni sem akarják, nincs, mit tárgyalni róla. Szerencsém volt annyiban, hogy találtam a parcellám mellett újabb bérelhetőeket. Szép darabok tehát: van tíz, van hét, és van négy és fél hektáros is. Én olyan száz hektárig szeretnék elmenni idővel. Annál nagyobbhoz már valóban külön épületek kellenek. Egyelőre az udvaron bővítek. A gabonásomat akarom növelni, és egy új gépszínt építek majd. Egyre több a kalászos gabonám, ehhez vettem egy Claas Dominator 66-ost, hogy kicseréljem a régit. Régi gépeimet szinte ócskavasba kell adnom, nem felelnek meg a mostani kornak. A kombájnra azért is volt szükségem, mert újabban meg van kötve a kezünk, a mezőgazdasági kifizetési ügynökség (APIA) a támogatásokat csak akkor folyósítja, ha nem égetjük el a növényi maradványokat. Az új aratócséplőnek hátul szecskálója van, az öt-tíz centisre felvagdalja a szalmát és szétfújja, én azt később beleforgatom a talajba. Akárcsak a répánál a szétszecskált lapikat. Másik tervem: a disznóólból gabonást csinálok. Hátul a hetven köbméteres emésztőgödröt pedig kitakarítom, kifertőtlenítem, lefödöm, és vetőgumót fogok benne tárolni.
Lesz-e, aki folytassa?
Veres Zsolt úgy érzi, negyvenkét évesen keresztúthoz érkezett, mégpedig nyolcéves kisfia jövője miatt esett gondolkodóba. Azt kérdem tőle: akkor a külön falun kívüli gazdasági udvar építéséről, magyarán e családi középüzem további erősítéséről végleg lemondott volna?
– Ha biztosan tudnám, a fiam folytatja majd, akkor nekifognék annak is. Én a gazdálkodást nem fogom ráerőszakolni. Hallottam, beszámolt a nagymamájának is arról, amit mondtam neki. Hogy "akkor veszem meg az új, 145 lőerős traktort, ha én nekiállok a gazdaságnak".
– Hányan vannak Uzonban ilyen ötven-száz hektáros gazdák?
– Hát vagy nyolcan-kilencen talán, nem számoltam. Ha kimegyek a mezőre, nézem, nincs senki. ’99-ben, mikor apjával kimentünk, még tele volt a határ szekerekkel, traktorokkal. Persze, aztán mikor bevégzem, látom azért, mindenki dolgozik a magáéban, csak nagy távolságra. Másfelől: a technológia. Ma a répát ugye nem kell egyelni például. Az idén meg se kapáltattam. Mikor kiszedjük is, alig kell hozzá valaki.
A hiányzó társadalom
2006-ban azt külön kiemeltem, hogy bár jórészt egyedül végzi, amit lehet, mégsem tartozik az önmagukat kiuzsorázók közé. Ismert székelyföldi jelenségről van szó. Meghallgat, és szükségesnek látja hozzátenni:
– Nem fárasztom halálra magam, de nem könnyű dolog a gazdálkodás. Ha lenne, aki irányítsa a dolgokat, nem fáradnék ki annyira. De mivel én vagyok az inas, a gépész, az értékesítő, a beszerző, a piackutató, sokszor még éjjel is felébredek, s azon gondolkodom, hogyan és menyiért adjam ezt vagy azt el, hogy maradjon is valami.
(Zárójelben: gondoljuk el, a dán vagy svájci, holland gazda az értékesítési és feldolgozó szövetkezetek társadalmi szövetébe ágyazottan végzi munkáját, gépekkel, vegyszerekkel is ellátják a szakcégek, nagy közös raktárak állnak rendelkezésére, s jóformán semminek sem kell utánajárnia, mindent házhoz szállítanak neki.)
– Szóval még egy ember elkelne?
– Meglehet, ezentúl lesz. Úgy hallottam, 2012-től úgy kapjuk meg a támogatást, ha vállalkozói engedélyt váltunk ki. Hogy már megvolt? Meg, persze, de felmondtam. Miért? Nem láttam értelmét. Az adót fizessem, s jöjjenek az ellenőrök?
– De semmilyen pályázaton nem vehetett részt emiatt!
Nos, kiderül, nem is törekedett rá, mindennemű bankkölcsöntől ódzkodik. A Sapard-pályázatok nem érdekelték, önrészre nem futotta volna, 42 évesként az újabbaktól – fiatalabb gazdáknak szólnak – elesik. Gépeit eddig mind saját megtakarításaiból szerezte be, meglehetősen szigorú, de kiszámítható feltételek mellett.
– Nem mertem bankhoz fordulni. Másként gondolkodom. A közmondás szerint: sokat markolsz, kicsit fogsz, kicsit markolsz, sokat fogsz! Vagy aki sokat markol, keveset fog. Egyszerre túl sokra hiába törekszem, még a végén visszaránt. Elértem, hogy vettem még egy 650-es traktort, a következő lépés a 140 lovas lesz, de abból se újat, hanem használtat, s utána kicserélem újra, ha lehetőségem lesz. Én a kisebb lépések embere vagyok.
Tartalékokat halmoz
Veres Zsolt figyelemre méltó megtakarítási módszert fejlesztett ki, belső tartalékok felhalmozására törekszik, ami ingatag piaci viszonyaink mellett célszerűen működhet.
– A búzát elraktározom, mert ha aratás után azonnal eladom, akkor a jövedelmem elúszik. Arra törekedtem, soha ne legyek annyira rászorulva a pénzre, hogy azonnal el kelljen adnom a termést. Muszáj valamennyi forgótőkét meghagyni mindig. Azt akarom, hogy decemberben a műtrágyám térüljön meg, az éves gázolajszükségletem jó része szintén, és még maradjon kis pénzem, ha erre-arra kell. Ha maradt, utána költök a házra, bútorra, egyebekre. Ahogy nőtt a gazdaság, úgy nőtt ez a forgótőke. 2000-ben tizenvalahány hektár mellett elég volt 50 millió, ma sokkal több szükséges. Nem kell a búzát vagy a gyárból kapott cukrot rögtön eladnom, hogy műtrágyát vehessek, mert nekem a pénzem arra már megvan. S ha elköltöm, mindig visszateszem.
– Önmaga bankárja.
– Ha rá lennék utalva, hogy száz tonna búzámat azonnal eladjam, akkor nyáron negyven-ötven banit ha kaptam volna érte kilónként. Most nyolcvan baniban veszik. Micsoda különbség! Tiszta jövedelem. Fontos a búzatároló, s nem is túl költséges megcsinálni. A pityókatároló többe kerül, és tavasszal úgyis újra kellene válogatni, nem biztos, hogy megéri. A gabona más, ha ugyanannyi marad az ára, akkor sem veszítettem rajta.
*
Veres Zsolt elmeséli, hogy "szinte véletlenül" lett gazdálkodó, tulajdonképpen cséplőgép-tulajdonos nagyapja nyomdokaiba lépve autószerelő szeretett volna lenni, majd elektrotechnikusként is dolgozott, meg iskolagondnokként és pedagógusként, ma magasan képzett mezőgazdász, de a gépészettől az üzletvezetésig minden feladat rá hárul. A mai gazdálkodóra vétek lenne lebecsülően azt mondani, hogy a "föld mellett maradt", mint hajdanán, s nem csupán azért, mert feladatai átlagon felüli és összetett képzettséget követelnek meg. Úgy érzi, a szakma társadalmi presztízse is megnőtt, s ahogy hallgatom, az az érzésem alakul ki: saját kisfiának tiszta szívéből sem tudna jobbat ajánlani...