A Balaton a nyári fürdőzések helyszíne, s a hatalmas tó adta kikapcsolódási lehetőségek ki is merülnek a víz vonzásában — gondolják legtöbben. Pedig az önfeledt lubickolás olyan élményekkel egészíthető ki, melyek egy hegyi tartózkodás örömeit is kielégítik.
Nem beszélve a gyógyvizekről, vagy a már említett bortúrákról. A Balaton-felvidék vulkanikus tanúhegyeivel, a közöttük húzódó völgyekkel vagy a Kis-Balaton felmérhetetlen természeti kincseivel valóságos reneszánszát éli. Hál’ istennek mindenik a maga módján. S akkor még nem beszéltünk a Festetics-kastély művészettörténeti jelentőségéről, a Herendi Porcelánmanufaktúra előkelő patinájáról, a Sümegi vár középkori hangulatáról, a Káli-medence ismét felfedezett értékeiről, a Hegyestű vad természetességéről. Mindezek immár felmutatható turisztikai rendszerbe állnak össze.
Látogatásainkból talán a majdminden településen fellelhető, az útikönyvekben, településmonográfiákban sokat emlegetett Árpád-kori templomromok világa maradt ki.
Kultúra, művészet, manufaktúra
A keszthelyi Festetics-kastély és környéke, na meg a Balaton ,,fővárosa" önmagában is megér egy napot. A sokáig megbélyegzett magyar arisztokrácia egyik legbefolyásosabb családjának barokk fészke a kor — most így mondanánk — ,,kulturális politikájába" nyújt betekintést. A tizennyolcadik század második felében ugyanis nem annyira az államok, hanem egy-egy gazdag család adott otthont a magas kultúrának, a művészetnek, így az ebbéli fejlődés meghatározói lettek. A dühöngő népi demokráciák kor- vagy inkább kórszakában erről persze nem volt ildomos beszélni. (Egy, a hatvanas évek derekán kiadott, egyébként igényes magyar útikönyv azt emeli ki, hogy Keszthelyen milyen fejlett volt a kézművesség, hiszen a kastély berendezését ők szállították.) A Festetics-kastély gazdagon díszített folyosóin, szobáiban, na meg világhírű könyvtárában sétálva — utóbbi méreteivel, 95 000 kötetével önmagában meggyőző e felbecsülhetetlen mecenatúra értékét tekintve — inkább az a felismerés tolakszik előre, hogy e hatalmas birtokok és széles látókörű urai révén lehetett Magyarország Európa, vagyis a fejlett világ közepe.
Mert az sem a véletlen műve, hogy alig egy évszázaddal később és alig ötven kilométerre, egy addig jelentéktelen településen a legfelsőbb európai körök, uralkodók és előkelőségek asztalára kezdenek készíteni porcelánneműt. Mintha egy parányi Kína költözne ide Stingl Vilmos, majd Fischer Mór megszállottsága révén. A fazekasság mestersége otthonos az egész Kárpát-medencében, de ez a fajta cicomás porcelánvilág — valljuk be — kissé érthetetlen módon honosodott meg épp itt. Ahol a márkanév segítségével ma is a közembernek nehezen megfizethető edények és dísztárgyak sora készül. A Herendi Porcelánmanufaktúra még ma is külön színfoltot jelent a magyar gazdaságban: háromnegyed részben a generációk hosszú során át itt dolgozók tulajdonában van. Ha nem lenne e márkanév világszerte ilyen ismert, Herendet akár Porcelánvárosnak is nevezhetnénk. Mint minden, a turizmus is a törékeny tárgyak körül forog. Ma már külön kicsi manufaktúra vezeti be a látogatókat a technológia titkaiba, ahol a formázástól a festésig elsősorban a dísztárgyak készítésébe nyerhet bepillantást a kíváncsi turista. Az ott készülő tálkák, vázák, figurák bizonyára több időt ,,vesznek fel", mint bent, a ,,nagy gyárban", ahová kíváncsiskodó szemek nem pillanthatnak be. Itt dolgozni persze a tapasztalt mesterek kiváltsága, s bár van idegenvezető, közvetlenül is el lehet beszélgetni velük. Pethő Attila több mint harminc éve porcelánfestő, a mintegy félméteres fehér fantomalakra mintegy 220 munkaóra alatt mindenféle nyelven, még kínai jelekkel is, feketével írja fel a megrendelt verset. Több mint hárommillió forintot kóstál egy ilyen alak, s van megrendelő az egyébként korlátozott számban készített törékeny dísztárgyakra. A bemutató végén a finom porcelán-alapanyaggal való közvetlen kapcsolatra is lehetőség nyílik. Igaz, porcelánrózsáink kissé vaskosra sikerednek, de a kaolin illata, finom formázhatósága közelebb hozza az itt látott, kissé rideg előkelőséget, cicomát. S hogy még közelebb kerüljünk ehhez a világhoz, a herendi látogatáshoz nem csak a bemutatótermek, üzletek, a múzeum, hanem egy herendi étkészletben felszolgált ebéd is hozzátartozik (már akinek bírja még a zsebe, miután hat-hétezer forintért maroknyi dísztálkát vásárolt).
Természeti örökség
Az a kincs, amit ma a Balaton jelent, végül is természeti örökség. S arra nem mindig vigyáztak kellőképpen az itt lakók. Nem idegen számunkra sem az a kifejezés, hogy a tó vizének minősége. A Zala folyó és több más kis patak ugyanis nem mindig tudta és tudja biztosítani a megfelelő vízminőséget, főleg mert a természetes szűrőrendszerek, vagyis a Kis-Balaton névvel illetett délnyugati mocsárvilág az idők folyamán egyre szűkült. A mezőgazdasági területek utáni hajsza volt itt is az a tényező, ami veszélybe sodorta az egész Balatont. A veszélyt alig húsz-harminc éve kezdték korrigálni, s ma már az adjuk vissza a természetnek, ami az övé elvet érvényesítve, ökológiai programok egész sora igyekszik egyensúlyt teremteni.
A nemzetközi jelentőségű vadvizek jegyzékében szereplő térség korántsem a tömegturizmusáról híres. Ide csak szakfelügyelettel, korlátozott számban vezetnek túrákat, hogy a Fekete István regényeiből is ismert, Európa harmadik legnagyobb kiterjedésű természetes nádasát, a 250-re tehető madárfaj-populációt, a kápolnapusztai bivalyrezervátumot, na meg a Balaton vízminőségét meghatározó tározókat avatatlan kezektől megvédjék. Magyari Gabriella a fenékpusztai kutatóháztól vezet be bennünket ebbe a rejtelmes mocsárvilágba. Az igazi madárlesre természetesen hajnalban kellene sort keríteni, de így is madarak egész sora kerül lencsevégre. Olyanok is, amelyek — mint például a beszédes nevű kárókiskatona — az utóbbi években költöztek vissza a mocsárvidékre. S azt is megtudjuk, hogy Magyarország nagyhatalom, legalábbis ami a sasokat illeti, mert itt található Európa legnagyobb rétisas-populációja.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén — amelynek része a Kis-Balaton is — egyébként megszámlálhatatlan a sajátos és ma már védett terület. Olyanok is, mint a Tapolcai tavas barlang, amelyet egy kútásás alkalmával fedeztek fel jó száz esztendővel ezelőtt, s egy ideje a kisváros fő vonzerejét képezi. Főként mert a turisták által nem látogatható szakaszában (itt kis csónakokkal lehet körbejárni a kristálytiszta vizű, különös formájú, ám cseppkövek nélküli földmélyi képződményt) úgynevezett klimatikus gyógyászatra is berendezkedtek.
De ilyen természeti egység a Művészetek völgyének nevezett összművészeti fesztivál által egyre ismertebb Káli-medence, illetve a fölé tornyosuló Hegyestű bazalttömbje, ahonnan beláthatóak a nyolcmillió évvel ezelőtt itt hullámzó Pannon-tenger egykori öblei, s a vulkanikus tanúhegyek mögött a lenyugvó nap sugarai a Balaton vizében fürödnek...
Lóval, hajóval, udvarhölgyekkel
E két ,,közlekedési eszköz" elmaradhatatlan a balatoni kalandozások során. Igaz, ma már nem elsősorban a közlekedést, hanem a szórakoztatást szolgálják. Leginkább a lovak, amelyekkel középkori lovagi tornán és pusztai csikósbemutatón találkozhattunk. Előbbi a Sümegi vár aljában berendezett arénában zajlik, ahol a késő középkori lovagi tornák kissé revüsített produkciójának tapsolhat a fizető közönség. A harc természetesen mímelt, de így is sok tudást, ügyességet igényel, hogy a Sümeg, Kolozs, Prága és Dél-vidék várának vitéze vagy éppen a gyalogosok valamelyike elnyerje az udvarhölgyek kegyét, az ajándékba kapott szál virágot pedig felajánlja a közönség soraiban ülő hölgyeknek. A paripák pedig mind a kecses díjlovagló-bemutatón, mind a nyers erőt feltételező viadalon megállják a helyüket. Mint ahogy a rádpusztai csikósbemutatón, ahol a szőrén megült magyar félvérek, na meg az ostorral és a lóval egyaránt otthonosan bánó csikósok összjátékát lehet megcsodálni. Fekete Zoltán mintegy 35 fős lovasfarmja egyébként mintapéldánya lehet annak, hogyan lehet egy kis településen turizmust művelni. Ahol az Ábel Józsihoz hasonló csikósok a takarmány-előkészítéstől, a lovak gondozásán át, a bemutatóig mindent elvégeznek. Józsi egyébként tizennégy esztendős korában jegyezte el magát a lovakkal, s azóta — néha pusztát változtatva — a hajdani csikósok életét éli (némi turizmussal fűszerezve).
A több száz éves balatoni hajózás ma már kissé megváltozott funkcióval, de élő valóság. A Bódis testvérek vadonatúj vitorlásának fedélzetén a sétahajózás néhány kulisszatitkába is betekintést nyerünk. Vadonatúj, alumíniumvázas, ám mindenhol vörösfenyővel burkolt járgányuk harminc személy sétáltatására elég, s személyzettel együtt bérbe vehető, akár több napra is (egy óra például harmincezer forintot kóstál). A vitorlák mellett kis motorral is felszerelték, hogy ha ,,szaladgálnak a kecskék a vízen" (magyarán: hullámzik a tó az erősebb szél miatt), akkor se kerüljenek bajba. Bódis Károly szerint egyébként egy másik, régebbi hajóval egyetemben sem tudnak a sétahajókáztatásból megélni, inkább hobbi, amely esetleg egy szélesebb utazóközönséggel hozhatna jövedelmet.
Tihanyból Balatonfüredre csakis hajóval érdemes eljutni — ha már a híres echó az építkezés miatt gyakorlatilag eltűnt. Ezért a közel százéves Jókai sétahajót is kipróbáljuk egy óra erejéig. Még szélcsendben is varázslatos a napfény és a víz játéka.
S ha már nosztalgiautak: Balatonfüreden ősz elején rendezik meg, immár másodszorra, a Romantikus reformkor nevű rendezvényt. Ehhez persze a reformkori városrész felújítására is szükség volt, hogy a báli ruhába öltözött családoknak, a legalább száz résztvevőnek legyen, ahol végigvonulnia. Hogy aztán a Kisfaludy-színpadon zajló előadásokon részt vehessenek, vagy régi kerti partikat idézve a híres Tagore-sétány valamelyik zöld szigetén a gyermekek hancúrozása, a felnőttek bájcsevegése közepette fényképezkedhessenek.
Mindez saját és a tizenkilencedik századi elit nagyvilági fürdőhangulatát kereső látogatók, a turisták szórakoztatására.