Tegyük konkrétabbá, szó szerint – vagyis közkeletű térképeken is – körvonalazottabbá és a mainál ismertebbé az államterületünkön kívülre került magyar többségű, legalább 51 százalékban magyar népességgel rendelkező szűkebb hazák, tájegységek világát!
A számítástechnika lehetőségeit felhasználva egyszersmind egy legalább 20 százalékos és egy 15 százalékos magyar népességű változat is kapcsolható az említett feltérképezéshez – ha talán kezdetben a közoktatáshoz nem is.
Ezek az etnikumtól független területi populációkat körülíró, körvonalazandó "tájegységek" kisebbek lehetnek az egykori székelyföldi Magyar Autonóm Tartománynál. Nagyságrendjük talán valahol a magyarországi járás és a hagyományos megye területe között helyezkedhet el. A szóban forgó egységek körvonalazásánál egy magyar többségű (vagy egyötödnyi, egyhatodnyi, tehát a magyarságát illetően mégis viszonylag magas részarányú) tájegység nemzetiségtől független népességszámát ne definiáljuk alacsonyabbra, mint amilyen valamely magyarországi járásé, választókörzeté lesz mintegy 90 000 lakossal – etnikumtól függetlenül –, tehát ezen belül 45 000 (az előbb jelzett alacsonyabb arányoknál pedig 18 000, illetve az ilyen össznépességen belül hozzávetőleg legalább 13 500) magyarral.
Csupán egyfajta kulturális karaktere lehetne e körvonalazandó tájegységeknek, egyelőre legalábbis minden szervezeti, szervezési vonatkozás nélkül, illetve attól függetlenül. Csallóköz, Mátyusföld, Felső-Bodrogköz, Bereg, Érmellék, a délvidéki Tisza mente éppen csak ismertebb és nagyobb volumenű példái lehetnének ezeknek.
A Kárpát-medence egészén belül kiemelten is a tömbmagyar vidékek, továbbá a helyi magyar többségű települések és a szórványvilág magyarjainak, valamint az általunk nagyon is becsült nem magyar nemzetrészeinek differenciált kezelése, ismerete tartozzék hozzá nemzeti műveltségünkhöz!
Gyakran némi illúzióval vártuk – hiába – az autonómiák "megadását", hogy majd az autonómia területe definiálja a helyi nem magyar belső (sokszor az ottani állami többséghez tartozókból verbuválódott), szekunder kisebbségekkel is rendelkező, de egészében mégis magyar többségű, akár megye nagyságú tömbmagyar vidékeket. Holott autonómia nélkül, sőt, akár bármilyen igazgatási szervezettség nélkül is, a közösségi lét igazgatási vonatkozásai nélkül is léteznek ezek a kishazák, tájegységek. Létüket, a rájuk vonatkozó konkrét ismereteket ugyanolyan részletességgel kell tanítani a magyar közoktatásban, mint a magyarországiakat!
Indításként értelemszerűen kutatómunka, majd közoktatásbeli hasznosítás lehet a programon belüli sorrend.
Kinek lehetne kifogása az ellen (talán csak a bennünk nyafogó, magunk fabrikálta, bensővé tett Trianonunknak), ha a kialakuló Magyar Regiszterekre is támaszkodva az MTA és a magyar akadémiai szféra – kellő és hathatós elemzés után – körülrajzolná és leírná ezeket a Kárpát-medencén belüli, magyar többségű vidékeket, területeket, és ezek az ismeretek beépülnének a magyar közoktatási tananyagokba? Sőt, a teljes magyar köztudatba is. Az akadémiai szféra kutató-, oktatási anyagokat és az említett tájegységeket is bemutató térképatlaszokat szerkesztő munkáját kiegészíthetné és koordinálhatná a nemzetpolitikai tanulmányok intézménye.
Csak halkan mondjuk: az oktatás örve alatt így már most megrajzolhatnánk azokat a területeket és tájegységeket, amelyek közül némelyek jó időkben talán majd autonómiára is alkalmasak lehetnek.
