Pár nappal ezelőtt emlékeztünk arra a bizonyos december 5-ei népszavazásra, mely lelkünk mélyén csendesen felzárkózott Trianon mellé. Aztán nemsokára következik a NEMZET SPORTOLÓJA választás, az elhunyt Albert Flórián üresen maradt helyét be kell tölteni.
Az előbbi választások ebben a kategóriában már hagytak bennünk, határon túliakban egy trianoni érzést, hiszen hiába van Erdélynek egy négyszeres olimpiai bajnoka és ezüstérmese, kétszeres világbajnoki arany-, hatszoros ezüst-, kétszeres bronzérmese, nyolcszoros Európa-bajnoka, háromszoros ezüst- és kétszeres bronzérmese a zágoni születésű Szabó Katalin személyében; a Bánátnak, egészen pontosan Temesvárnak kétszeres olimpiai és kétszeres Európa-bajnoka, a női magasugrás világcsúcsát több mint tizenötször átíró atlétája, Balázs Jolán; Imecsfalvának kétszeres világbajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes kézilabdázója, Kicsid Gábor vagy Kovásznának háromszoros világbajnok kézilabdázója, Ugron Jozefina; hiába vonultatott fel Erdély olyan négy vívó nagyságot, mint Orbán Olga, Gyulai Ilona, Jencsik Katalin, Lázár Réka – akiket széles e világon bármelyik ország szívesen látott volna tőrvívócsapatában... és folytathatjuk a sort az Ausztriában élő, gyorskorcsolyázó Hunyadi Emesével, a szlovákiai diszkoszvető Bugár Imrével, a vízilabdázó Gergely Istvánnal, a szerbiai röplabdázó Mester Gyulával, a teniszező Szeles Mónikával, a birkózó Horváth Istvánnal, az amerikai úszóval, Sőni Rebekával, hogy csak néhány nevet említsek az eddig 471 (!!!) olimpiai versenyzőt tartalmazó névsorból. Hosszú tehát a névsor azoknak a sportolóknak a nevével, akik Ausztráliától Kanadáig, Brazíliától Svédországig részt vettek az olimpiai játékokon, és akik magyarnak vallják magukat, akik eredményeikkel tágítják, gazdagítják az EGYETEMES MAGYAR SPORT körét. És akikről hazájukban, amikor díjazni kell, fejet hajtani elismerésük jeleként eredményeik előtt, rendszerint megfeledkeznek. Szülőhazájukban nem "ismerik" őket, az anyaországban "nem akarnak" tudomást szerezni róluk. Ők tényleg olyanok, mint Tompa Mihály gólyái, "nekik két hazát adott a végzet"... A szomorú csak az, hogy egyikben sem érezhetik istenigazából otthon magukat. Érthetetlen számunkra, hogy az anyaországban mindenki elismeri, sőt, befogadja, magáénak vallja a tudomány, az irodalom, a kultúra, a zene, a népművészet... határon túli magyarok nagyjait, de a sportban nem. Miért? Miért? Ne feledje senki az örök igazságot: A határokon túl élő magyar ajkú sportolók, ha jól átgondoljuk, mindenekelőtt Trianon áldozatai!!!
Aligha tudunk felnőni az anyaországi Nemzet Sportolója bűvköréhez, különösen anyagiakban nem, de erkölcsi téren megadhatjuk azt a tiszteletet, szeretetet sportolóinknak, ha például életre hívjuk A NEMZET SPORTOLÓJA HATÁROKON TÚL címet. Egyelőre nincs anyagi fedezetünk arra, hogy úgy működtessük, mint az anyaországi megfelelőjét, de szeretetben, tiszteletadásban felnőhetünk annak szintjére. Nem akarjuk megváltani a világot, egyszerűen csak tiszteletünket, elismerésünket, szeretetünket akarjuk kifejezésre juttatni azok iránt, akik minket, határon túliakat képviseltek, képviselnek a sportvilág nagy versenyein. Próbáljuk meg.
A próbálkozás előtt viszont nagyon szeretnénk hallani, olvasni véleményüket honlapunkon, levélben vagy telefonon (címünk a lap utolsó oldalán olvasható, akárcsak telefonszámunk). Előre is köszönjük.
