A szuverenitás kérdésének hangsúlyosabbá válására, a saját érdekek előtérbe tolódására figyelhetünk fel a brüsszeli uniós csúcs értékelésének második körében. Nem csak az úgynevezett peremországok felől hallani aggódó hangokat, hanem például a franciák is egyre inkább úgy érzik, nem a saját szempontjaik elsődlegességét szolgálják a körvonalazódó elképzelések.
De a még mindig nehezen értelmezhető masszába való betagolódással szembeni kételyek megjelenése is változó országról országra. Még inkább, ha arra a két államra összpontosítunk, amelyben leginkább "érdekeltek" vagyunk. A magyar miniszterelnök fontosnak tartja a felvetés érdemi megvitatását a hazai törvényhozásban, még akkor is – vagy talán épp azért –, ha jobb helyzetben van, mint egy olyan állam, amely számára már ma is a hitelező szabja meg a teendőket – lásd a Nemzetközi Valutaalap által Romániára kényszerített újabb feltételeket.
Băsescuval közös országunk számára viszont sokkal inkább a külön ötleteket száműző Európai Egyesült Államok ideája a követendő. Azé az amalgámé, amelytől azt remélik, hogy nyomtalanul eltüntet minden zavaró mellékzöngét kisebbségi problémától a gazdasági stabilitást veszélyeztető korrupcióig. Románia ma abban hisz, hogy az új európai egyezmény azonnali aláírásával egyfajta alapító tagsági jogot nyert, amellyel képes lesz élni és visszaélni.
Pedig a feladat változatlan: választani a laza, saját érdekeik mentén politizáló államokból álló, de a sorozatos válságok által folyamatosan szétszakítással fenyegetett klub vagy stabilabb, központosítottabb Európai Egyesült Államok létrehozása között. Azzal a tudattal, hogy az utóbbiban a számlákat fizető nagyok szava mindig súlyosabb lesz, mint a kicsiké. Az ily módon remélt pénzügyi stabilitás ára viszont nem más, mint a politikai és gazdasági szuverenitás feladása, ama szürke hályog önkéntes felöltése, amely nem engedi látni, hogy a stabilitási alapból visszacsorgatott pénz nagy része alapvetően az illető ország kasszájából vándorolt a közös pénztárba. És hogy miért nem lehet azt a pénzt közvetlen módon felhasználni? Mert akkor az államokat finanszírozó bankok "üzemanyag" nélkül maradnak, és képtelenek lesznek ellátni azt a funkciót, amelynek céljából létrehozták őket évszázadokkal ezelőtt.
Az európai országoknak két rossz közül kell most választaniuk. A rövid távú célokat talán az egyezményhez való csatlakozás szolgálja jobban. Csakhogy a világot mindig a következő nemzedékeknek alakítgatjuk. Az identitás és szuverenitás feladása, a beolvadás ideig-óráig biztosította az elvakító prosperitást. A válság viharzónájában azonban valami sokkal időtállóbb után keresgélünk. És ha megtaláljuk, nem kellene valamelyik sarokba vágni, hisz odakinn újra előbukkanhat a napsugár.
