Az övében és az enyémben. A miénkben, hisz, mint tudod, ez közös. Bá­multuk a bazársor kirakatait. A bazársor csillogó karácsonyi díszekkel teleaggatott műfenyőivel, elektromos "pillogóival" tarkított kirakatait. Fáztam. Ennek ellenére megálltunk egy telefontársaság kirakatánál. Olcsó mobilnet, 1000 és 10 000 perc csupán 12 euróért. A mai árfolyam szerint 51,48 lejért. Ráadásként ingyen kaphatsz maroktelefont. Ó, igen! Tudod, az kis helyen is elfér, például a markodban, amikor azt a 11 000 percet lebeszéled a szomszéd utcában lakó pároddal.
Toporgok. Nem azért, mert unom, sőt, lenyűgöz a sok csillogás. Tudod, egyre jobban fázom. Te még mindig ott állsz. Nézlek. Azon gondolkodom, hogy a mában miért csak a felszín vagy. Hol kezdett pöfékelni, és akadozni? Ma már nem vagy érték. Csak az a telefon az. Meg ami a farzsebekben levő pénztárcákban dudorodik. Egyre homályosabban látlak. Az enyém is QWERTY billentyűs.
Mellettem árnyak sétálnak el. Valamikor régen emberek voltak. Kiskorukban, amikor szenvedéllyel és kipirosodott arccal hittek a varázslatban: a narancs, a fahéjas sütemény és a fenyőillat egyvelegében. A varázslatban, ami valahol ott rejtőzik a szívekben. Félnének embernek lenni? Neurotikus viselkedésükkel próbálják a mélységeket letakarni, mint igazi hölgyek előtt az úriemberek régen a pocsolyákat? És majd 24-én drága ajándékaikat színes csomagolópapírral bevont kartondobozokba gyömöszölik, hogy áhítatot színlelve adják át: Neked?!
Nekem ilyen karácsony nem kell! Gyakran tehetetlennek és gyengének érzem magam emiatt. Most is. A mosoly sem segít. Utálom a decembert, és ez egész hónapban meglátszik a viselkedésemen. De talán majd idén... talán majd idén, 25-én reggel a Te mit kaptál, és mit adtál ajándékba? kérdésre azt fogom tudni válaszolni: azt, amiből embernek elég sosem lehet: egy kis "dobozba" csomagolt szeretetet.

Bencze Melinda