Nyolcra várta, megígérte, hogy eljön ma este, de azt már nem mondta, miként. Ott pislogott Hugó, cigarettázott, néha útnak indultak könny­cseppjei, de hosszú pillantásokkal és fejének óvatos hátradöntésével visszatartotta azokat. A szomszéd szobában biliárdgolyók csapódtak egymáshoz, ezenkívül semmilyen zajt nem lehetett hallani. Olykor pisszent a sörök nyitása, de a dugó már hang nélkül csapódott a földre. Némaság volt mindenfelé, némán nevettek az emberek, néma a párok csókolózása, némán rendeltek, és némán szólt a zene is. A golyók egyre agresszívebben adtak ritmust Hugó szívdobbanásainak. Ő a lelkiismeretét várta. Ült, mint a hiúz vadászat előtt, mindenre készen. Néha becsukta a szemét, és emlékezett. Eszébe jutott első szava, amit kimondott: mamuka, első hazugsága édesanyjának, mikor azt mondta, hogy nem ő rántotta le a kazetofont a polcról, hanem magától esett az le, eszébe jutott első szerelme és csalódása, aminek szintén egy hazugsága miatt kellett vége lennie. Eszébe jutott az a pillanat, amikor neki hazudtak, az az ember hazudott, akit a legjobban szeretett és szeret. Ő egyenesen a szemébe nézett Hugónak, és hazudott tiszta arccal, boldogan. Csak hazudott, ahogy a száján kifért, ahogyan csak ő tud, szeretetből és szenvedélyből. Hazudott Hugónak, aki szereti, szerette. Hazudott.
Hugó sírni akart. A biliárdgolyók nem hagyták, azok folyton csattogtak, pisszent a sör, de a dugó már némán csapódott a padlóra. Némaság volt. Hugó várta, türelmetlenül várta lelkiismeretének ragyogó érkezését. Elnyomta cigijét, odasétált a falhoz, megérintette a feliratot. Meg­állapította, hogy egy lány írhatta: végtére is mi a magány? Ceruzát vett a kezébe, és folytatni akarta, válaszolni akart: a szájammal kezdted, majd a tüdőm, a vesém, a farkam hegyén / megaszalódott lelkem, a szépelgés és őszintén / csöpögő aljasság, vágyaktól, ösztönös nedvektől / lucskos darálóján átpasszíroztad böjttől / böjtig tartó, énemet kinyitó 22 évem / kegyetlenséged buta hiúságába kevertem / én vétkem. Hugó leizzadt írás közben. Még soha nem történt vele ilyesmi. Rettegett, hogy meglátják, hogy zajt csap a nagy némaságban. Odaírta még dühétől remegve: a hazug pofád kiéhezett / csapkodása felzaklatja az önfeledt / gyerekek szent nevetéseit lelkeinkben. Egy H betűt írt a végére, és zsebre vágta ceruzáját.
Fájt neki a hazugság, a mocskos, szembeköpött hazugság. Nem akart hazudni, beszélni sem addig, amíg nem tud tisztán szólni. Nem akart karácsonyi gyertyákat látni, ajándékozni, búékot köszönni, nem akart semmit, csak tisztán, egyszerűen élni. Bocsánatot akart kérni édesanyjától a kazettofon miatt. Mindent jóvá akart tenni. Végtére is, mi a magány, ha nem éppen az a hazug tekintet, ami rád mered éppen akkor, amikor legjobban vágysz az őszinteségre? Hugó visszaült székére, megtörölte izzadt tenyerét, egy pillanatig hallgatta a biliárdgolyókat, a pisszenő sört, a csendet. Megfogadta, hogy soha-soha nem hazudik. Nem akar egyedül maradni. Várja a karácsonyt. Kacagni kezdett, némán kacagni. Órájára nézett. A lelkiismerete sehol, még mindig sehol. Nem jött el. Hugó felállt, fizetett, és.

Bartha Loránd