A lehetÅ‘ legÅ‘szintébben egy önmagát keresÅ‘ fiatal tudja megfogalmazni mindazt, amire szüksége van. Nekünk, alkotóknak, tanároknak, kicsik­nek és nagyoknak pedig mi a dolgunk, ha nem az, hogy kérdezzük Å‘ket, vagy éppen meghalljuk kérdéseiket, kiáltásaikat? Ezeknek a kiáltásoknak hol a helyük, ha nem éppen a háromszéki sajtó egyetlen élÅ‘ ifjúsági fórumában, a KovakÅ‘ ifjúsági mellékletben? Apollón benned él címmel olvasható minden KovakÅ‘-számban egy-egy kö­zépiskolás diák esszéje a bennünket körülvevÅ‘, bennünk élÅ‘ problémák mélységeirÅ‘l.

Bartha Loránd

Szürke papírgalacsin
Hogy mi zavar a legjobban a világban? Az, hogy nincs világbéke? Az ultraibolya-sugárzás? A környezetszennye­zés? Az, hogy 2012-ben világvége? A munkanélküliség? Az árfolyamzuhanás? Nem. A ketrec. Az a ketrec, amibe be van zárva az emberiség nagy része. Az átlagember tudatának ketrece. Egy beskatulyázottság. Egy papírdobozba zárt egész, ép ember. Ahonnan kijönni nem egyszerű. Rúgni kell, tépni kell, kitartás kell, szenvedni kell, meg­Ã©lni kell, mélyre kell menni, sírni kell, megtisztulni, sírni, amíg szét nem mállik az a papírdoboz.
Az ilyen embereket üres embereknek nevezem. Akikben nincs semmi, nincs mit megtalálni, ott bent, ott mélyen. Igen, valószínű, van ott, bent mindenféle belsÅ‘ség: szív, epe, máj, gerincvelÅ‘ meg belek. De a tár­gyak megfoghatóságának világában élnek. Abban a világban, ahol a tetÅ‘tÅ‘l talpig szürke emberecske reggel kinyomja az ébresz­tÅ‘jét, megfogja a fogkeféjét, elfordítja a kulcsot az autóban, a munkahelyén aláír két papírt, megissza a sört a focimeccs közben, ütlegeli a feleségét takarodókor. Ezekkel a létfontosságú cselekedetekkel meg a természetes emberi mechanizmusokkal, mint az alvás, evés, lélegzés, meg az iga­zán meg­történt orgazmus érzésével lehúz ezen a kék-zöld-barna gömböcskén 50–70 évet. Egy nagy betondarab, nem történik ezenkívül vele semmi. Mindent csak átél, semmit nem él meg. Nem ért semmit, nemhogy érezne is valamit. Akkor csak él? Vagy ezt lehet életnek nevezni? Vagy mit jelent élni? Úgy igazán? Csak egy szürke kis papírgalacsin, aki elgurul a bevásárlóközpontba, megveszi az akciós termékeket, elkölti a fizetésének a felét, és hazagurul. Csak a fizetése miatt aggódik, az esti show-műsor meg a dél-amerikai sorozat érdekli, örömet már csak egy újfajta fogyókúrás szer okoz. Nincsen kapcsolata semmilyen fenttel, nincs istene, nem jut el érzelmi állapotokba, nincsenek megtörtént beszélgetései, nincs személyesség az életében. Hogy hogyan tud eljutni ide egy ember, vagy miért nem tud ebbÅ‘l kikászálódni, talán az a válasz, hogy nem voltak mély találkozásai, nem voltak jó tanítói, nem keveredett olyan társaságba.
Hogyan tud kijutni ebből egy ember, hogy tud élni, felébredni? Találkoznia kell gondolatokkal, amelyek beindítják, és amelyeket majd továbbgondol, magáévá tesz, kellenek mélységek az életébe, szélsőségek, kell foglalkoznia magával, énjével, életével, érzéseivel, céljaival, gátlásaival, vágyaival. De az ember fél, fél mindentől, ami nem logikus, amit már nem tud pontosan levezetni a materializmus szögletes, pontos képletein belül. Nem könnyű a megmagyarázhatatlanság világában sem. Amikor már nem számít semmit az ésszerűség. Amit az agyad már nem bír felfogni, amit csak érezni tudsz. Alig tudod megformálni agyagból, leírni betűkkel, kifejezni a testeddel. Érzed, hogy ezt nem lehet belesűríteni egy agyagdarabba sem, egy betűbe sem. A művészet az, ami megpróbál elráncigálni ebbe. A velejébe.
Lesz még személyesség? Mindenhol? Lesznek még emberi viszonyok? Viszonyulások? Lesz még bosszú? Sírás? Szeretet? Rea­gálunk még az univerzum mozgására? Amíg az istenek újra köztünk nem fognak járni, addig nem. Shakespeare mondja: "a szerelmesek, az Å‘rültek és a költÅ‘k tudnak kitörni ebbÅ‘l a ketrecbÅ‘l". Addig is szerelmesnek, Å‘rültnek meg művésznek kell lenni. Mert az istenek köztünk járása nem valószínű mostanában.

Jánosi Vivien, X. B drámaosztály