Elszomorít, hogy kevés azoknak a fiataloknak a száma, akikben ne lenne valamilyen frusztráltság. A kérdés az, mi tud ezen segíteni: egy pappal való lelki beszélgetés, gyónás vagy egy erre szakosodott tanár "lélekkurkász" feladatai juttatnak el addig, hogy felvállaljuk azt, amik vagyunk.
A szerencsésebbik félnek nevezem azokat a fiatalokat, akik kapcsolatban állnak a vallással, "viszonyuk" van Istennel. Azért, mert ezáltal már kiskorukban beléjük ivódik az a magatartás, amely segít mérlegelni minden helyzetet, amibe belekerülnek. Akik viszont nem érzik közel magukhoz a vallást, az életben való megnyilvánulásaik sokkal nehezebbek. Mert már nem az lesz a fontos, hogyan viselkednek másokkal szemben, hanem csupa felszínes dolgok, amik ugyan nem feltétlenül kellenek az élethez, de nélkülük képtelenek lennének elrejteni valós személyiségüket.
Egy drámapedagógus ugyancsak rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek hatására a gyerek megnyílik. Ha szerepjátékban is, de kimondja a benne felgyülemlett sérelmeket, így megkönnyebbül. Egy papnak is lehetnek eszközei a gyóntatószéken kívül, ami segíthet fiatalok életének helyrehozásában, alakításában. Csak az a baj, hogy korunkból lassan kiszorítjuk a vallást, akarva-akaratlan. Vagy akaratlanul akarva – ki tudná ezt eldönteni?
Úgy gondolom, mindkét oldalról kell, hogy érjenek hatások bennünket, fiatalokat. Ellenkező esetben úgy járunk, mint a demokráciánk: mindent szabad, ami a kárunkra van, azon az álnéven, hogy a jólétünket biztosítja.
Füzi Annamária
