Időnként a teste tiltakozott. De az öreg nem hagyta magát, megpróbált felülkerekedni a testével szembeni csatában. Mint ahogy most is. Mert a pityókatokány rettenetesen sósra sikeredett. Nekiült vacsorázni, bekapta az első falatot a tokányból, de sehogy sem akart ízleni.
– Nem tetszik? – mondta magának. – Nem baj, megeszed később!
Azzal felkerekedett, magához vett két ötliteres üvegkorsót, és átment a szomszédos faluba borvízért.
Négy-öt kilométer oda, négy-öt kilométer vissza, hegyen-völgyön, úton, út mellett, ahol éppen sikeredett. Megtöltötte a küpünél a korsóit, összekötözte a korsók fülét, majd egyiket elöl, másikat hátul átvetette a vállán. Így menegetett hazafelé. Már majdnem otthon volt, amikor egy nagyobbacska sáncon át kellett ugrania, és az ugrástól a hátul levő korsó leszakadt, az üveg eltörött, a borvíz szétfolyt, azon nyomban felitta a föld. Az öreg haragosan visszafordult, tüzes pillantást vetett a korsó cserepeire:
– Ha leestél, ott maradsz!
Otthon újra maga elé tette a pityókatokányt.
– Ha az előbb nem tetszett, megeszed most! – dörmögte maga elé. De a pityókatokány még sósabbnak tűnt, az istennek sem akart lemenni még egy villával sem belőle. Megfogta, félretette.
– Nem baj, majd megeszed holnap! – azzal ivott egyet a korsójából, majd mint ki jól végezte dolgát, lefeküdt és elaludt.
Másnap mint a farkas, olyan éhesen ébredt. Kotyogtak a szemei az éhségtől. A pityókatokány ott volt a kályha szélén, már jól meg volt bőrözve a teteje. Megfogta, maga elé tette. Falt belőle két villával, ivott utána a borvízből, majd megint és megint. Kis idő múlva semmi nem volt már az edényben.
Az öregnek ragyogott a szeme a győzelemtől.
– No, látod-e, hogy most megeszed? – mondta magának diadalmasan.