Ne gondoljátok, gyerekek, hogy valami fényes, drága kályháról van szó! Mert igen ütött-kopott, kicsi, kerek vaskályha volt szegény. Négy vékony, hosszú lábon állt, és horpadt, fekete csövét olyan magasra nyújtotta, akárcsak egy jókedvű zsiráf. No de volt egy jó tulajdonsága a kis kályhának: a tetején három vaskarikával fedett lyuk volt, amelyen pompásan meg lehetett főzni bármit is!
Hát ez a kályha ott állott sok-sok éven keresztül egy morcos vénember szobájában. Este, ha hideg volt, a morcos vén ember megrakta jól akácfával a kis fekete, kerek vaskályhát – és elkezdte az aranyát számlálni. Mert rémítő sok aranya volt. Annyi aranya volt, hogy tíz bankot alapíthatott volna, mégsem bukott volna meg: sőt, még több aranya lett volna.
Nem is adott soha senkinek egy lyukas 25 banist se. (A morcos embernek ugyanis még a banija is aranyból volt!) Hanem minden este számolta, számolta a pénzét nagy gyönyörűségesen:
Egy... kettő... három... négy... egészen vagy tízmillióig.
Zum-zum... patt-patt... – duruzsolt, pattogott olyankor a fekete kis kályha.
Sokszor jöttek a morcos vénemberhez – aki jajaj!, milyen kövér volt! – sovány, szegény emberek valami kis pénzt vagy fát kérni, de ő mindig csak számolt: Egy... kettő... három... négy... egészen vagy tízmillióig – és a kéregetők mindig üres kézzel mentek el. A kis kályha ilyenkor olyan szomorúan nézett a morcos vénemberre, rozoga ajtajának két pislákoló szemével – és a belerakott fák olyan jajgatva, sírva égtek hamuvá, hogy még a gőgös piszkavasat is megindította, de a morcos vén zsugorit nem.
Egyszer egy igen szép, fehér karácsonyestén, amikor olyan puhán hullt a hó, mintha angyalszárnyak pihéjét fújta volna Jézuska a földre – egy édes karácsonyi estén, mondom –, a morcos vénember éppen a kis kályha előtt térdelt, hogy befűtsön, amikor egy ősz hajú, rongyos favágó lépett a szobába.
– Mit akarsz már megint? – kiáltott rá a morcos vénember.
– Nagyságos úr – mondta a favágó szinte sírva –, nem alkalmatlankodnék én, de ma van szent karácsony ünnepe, és ha már mást nem tudok adni szegény kis árva fiamnak, legalább egy kis meleg ételt, egy kis főtt krumplit adjak... Hisz ma minden házban gyertyás fenyőfák égnek, és ugyancsak jó lakomára van terítve... hadd lenne hát az én drága kis szívemnek ma este egy kis jó főtt krumplija... egy kicsike forralt tejjel...
– Hát mi közöm nekem hozzá? – kiabált a morcos vénember.
– De amikor egy csöpp fám sincsen... egy darab sincs, nagyságos úr, hogy a bogrács alá gyújtsak! Csak két hasábot tessék adni, csak két hasábot, hogy azt a kis főtt krumplit...
A morcos vénember dühbe jött:
– Lopsz eleget az erdőmből! Minek adjak? Lopsz!
– Isten látja a lelkemet – felelt a favágó –, egyetlen gyermekemet is az öreg Bundás kutyám melegíti éjszakánként, azért soha egy gyufaszálnyit sem vettem el, pedig garmadával volt a kezem alatt... Hiszen akkor nem is kérnék – tette hozzá.
– Mondom, hogy lopsz eleget! – toporzékolt a morcos vénember. – Azért egy szemernyit sem adok! Most pedig mars ki! Mars ki!
A favágó búsan elment, a morcos vén mber pedig visszatérdelt a kályha elé, papirost tett a fa alá, gyufát gyújtott, de a kályha nem akart égni. Úgy összeszorította valami a torkát – akarom mondani, a csövét –, hogy a láng csak ellobbant benne, és a füstje mind kitódult az ajtaján.
– Ez is füstöl, a büdös! – dohogott a morcos vénember –, holnap kirúgom! Kirúgom! – s miután a tüzet nagy nehezen felélesztette, bebújt az ágyába, de még álmában is az aranyait számlálta. Egy... kettő... három... négy....
A kis kályha pedig halkan ismételte:
– Füstöl a büdös... ki fogom rúgni! Jó, – mondta magában –, nem is várom meg, míg kirúgnak, hanem ha úgyis füstölök, elmegyek a szegény favágóhoz. Van elég fa bennem, hogy megfőzzem a krumpliját, és megmelegítsem a tejet. – Azzal: Vupp! – egy sóhajtással kioltotta a pislákoló lángot, kihúzta hosszú, korhadt csövét a falból, és kidöcögött a szobából a fényes, havas éjszakába.
És bizony, gyerekek, bár négy vékony lábával nevetségesen bukdácsolt a havon, és hosszú, horpadt csöve kajlán ide-oda hajlott, olyan boldog, sugárzó arcú drága vaskályhát még sohase láttatok, mint ő volt, amikor beállított a favágó hideg kis vityillójába. És milyen otthonosan dugta horpadt, hosszú csövét a kéménybe! És milyen melegen, vidáman kezdett lobogni, duruzsolni! A favágó csak ámult, bámult, csak kacagott, és a kisfia úgy tapsolt, hogy azt hallani kellett volna.
Egy perc, és a krumplisfazék már a tetején volt, no a bögre tej is: és zú! hú! – főtt is már a krumpli; és – srr... sr... – forrt a tej!
Hanem eközben a morcos vénember felébredt, és rettentően fázott. Megy a kályhához, hát az nincs sehol! És még jobban fázott, mert az ajtó még nyitva volt, amint a kis kerek, fekete kályha kiment rajta. És a morcos vénember kirohant a szobából, és futott, futott a kályhája után! A melegség után! Futott a kis kályha négy hosszú, esetlen lába nyomán! Fel-felbukott a hóban, de csak felállt, tovább loholt, mígnem beesett a favágó kulipintyója ajtaján.
Hej, ott már javában járta a lakoma! A favágó kisfia úgy ette azt az áldott jó főtt krumplit, mintha újévi malac lett volna, hogy az apja sírt örömében! És a kis otromba, fekete vaskályha olyan boldogan lobogott, dorombolt, hogy a morcos vénember szíve igen-igen furcsán kezdett kalapálni. Olyan furcsán, hogy kénytelen volt megtörölni a szemét.
Mondjam tovább?
Hiszen úgyis tudjátok, hogy a morcos vénember nem volt többé morcos, hanem rikkantva vágta arannyal tömött zacskóját a padlóra, azzal uccu!, a legszebb fenyőcsemetét vágták ki a favágóval karácsonyfának, és azt csupa csengő arannyal aggatta tele. Aztán hazaszaladt, összepakolta a múlt héten ölt disznó összes nyalánk falatját, elvitte a favágóhoz, és amíg a favágó és a kisfiú derekasan nekilátott a disznóságnak, leült a fura, kerek, fekete vaskályha mellé, és csak a főtt krumpliból evett, mert olyat még soha életében nem evett, miközben a kályha átfogta boldog, áldott melegével, és kedveskedve duruzsolta:
Én főztem... Én főztem...
(Cimbora,1926)
