Valami sorsszerű parancs teljesedik be rajtunk: nagy öregjeink úgy mennek el közülünk sorra, hogy nem érhetik meg nyolcvanadik életévüket, a küszöbére lépnek ugyan, de onnan búcsúmozdulattal fordulnak utólszor felénk: ,,vigyétek tovább hittel a mireánk kimért terheket..."
Sütő András, Beke György, Domokos Géza után így intett búcsút nekünk dr. Csiha Kálmán is, Belső-Erdély egyik legkiválóbb református püspöke, méltó és méltóságos utóda a legnagyobbaknak. Makkai Sándornak például, kitől csak az különböztette meg, hogy soha nem bírta kimondani, miszerint kisebbségiként élni lehetetlen, mert megalázó. Azért említem Makkai nevét, mert Csiha Kálmán is íróember volt, sőt, költő, ki tartózkodó szerénységgel szólt, ha szólt egyáltalán, írói ténykedéséről. Pedig lehetett volna, minden álszerénységet félretéve. Gyönyörű verseket is írt.
Sokat próbált ember volt: a hitét és közösségét szolgáló, azért minden körülmények között cselekvő papi ember igazi példaképe, ki meggyőződéséért — lehet, hogy teljesen ártatlanul és indokolatlanul — súlyos börtönéveket, megalázó kényszermunkát szenvedett el Szamosújvártól, Máramarosszigeten, Enyeden és Zsilaván át, a Duna-deltáig. Rabtársai, sorstársai tudják igazán megmondani, hogyan tartotta bennük a megtartó hitet ez a nagyhitű ember, ki a megalázottságban is Isten rendelését és az emberek szolgálatát látta.
Római katolikus vallásúként talán nem is vagyok a leginkább illetékes, hogy szóljak Őróla, megrendülten búcsúztassam Őt. Mégis megteszem, mert barátok, közeli ismerősök voltunk évtizedekig. Ismeretségünk 1967-től datálódik, amikor Csiha Kálmán a két Küküllő közötti Gogánváralján szolgált, ebben az Istentől nem, de emberi hatalomtól elfeledett magyar szórványszigetben, ahol két református templomban is dicsérték az Urat, a romladozó Árpád-kori műemlék templomban és az újabb keletű másikban, a néhány kilométernyire lévő Alszegiben. Az egyikben Csiha tiszteletes úr, a másikban hitvese, Csiha Emese tiszteletes asszony. Úgy hozta a sors, hogy a műemlék templomért ténykedő tiszteletessel összeismerkedvén, Segesvárról én is elhányódtam Gogánváraljára, hadd látnám a híres, de elhanyagolt istenházát. Karácsony előestéje volt, s Csiha tiszteletes úrral végigjártuk a tartásos magyarok által lakott falu portáit. Aztán reggelig, buszindulásig beszélgettünk. Örök barátság lett ebből. Halk, csendes, nem sokat hangoztatott.
Dr. Csiha Kálmán aztán Marosvásárhely esperese lett, majd Belső-Erdély református püspöke. Sokszor találkoztunk, sokszor váltottunk — igaz, sietősen — szót. Egy dolgot viszont tisztán lehetett látni és tudatosítani: nagy, építő püspöke termett személyében is az erdélyi reformátusoknak, mert főpapi ,,jogara" alatt templomok újultak meg, vadonatújak épültek, alapozódtak, gyülekezetek nyertek új életet, újak alakultak.
Nem politizált szavakban, de annál inkább tetteivel, az Ige hirdetésével is. Sokan mondták: pátoszos pap, pátoszos püspök volt.
Így igaz! Mert ő az egykori gályarabok egyenes leszármazottjaként és a szenvedéseket önmagán kipróbálók hitével és hitelével hirdethette az Igét. Élete alkonyán már Emese tiszteletes asszony nélkül, akit korábban rendelt magához az Örökkévaló.
Most már együtt szólhatnak valamit miérettünk az égiek előtt. Isten veletek, Isten velünk!
