Ezt azért emeljük ki, mert volt olyan módosító javaslat, amely a határon kívüliek számára is biztosította volna a két szavazatot. Ennek egyrészt az lett volna a hátulütője, hogy hihetetlen mértékben a határon túli magyarok ellen hangolta volna az anyaországi választópolgárt, mert az itteni magyarok tömegei nem ismerhetik kellőképpen sem a jelöltek személyét, sem a helyi problémákat. Másrészt megindult volna a jelöltek versengése a határon túli szavazók kegyeiért, ami a magyar belpolitika, a pártpolitika exportálását eredményezte volna.
A rendszerváltoztatás után eltelt több mint két évtized alatt a határon kívüli magyar állampolgárok megtapasztalhatták, hogy melyek azok az anyaországi pártok, egyházi és világi intézmények, amelyek a nemzetből való kiátkozásukért kampányolók ellenében velük tartottak, és lehetőségeikhez mérten megvédtek bennünket, s amint kétharmados parlamenti többséget szereztek, megszavazták azokat a törvényeket, amelyek révén minket is egyenrangú állampolgároknak tekintenek. Egyébként a mostani alkotmányt előterjesztő Fidesz–KDNP által felmutatott legnagyobb eredmény is elsősorban az, hogy – legalábbis formálisan – az ellenzéki pártok is zászlójukra tűzik a nemzeti kötődést, sőt, felismerték a nemzeti színek szimbolikájának jelentőségét is. Vörös helyett zöld színre váltanak, különösen kampányok idején.
A jelenlegi magyar kormányzat alkalmas arra, hogy a listás jelöltek közé olyan személyeket is besoroltasson – és majd meg is tudja védeni őket az elkerülhetetlen támadásoktól, a lejárató kampányoktól –, akik az elszakított nemzetrészek problémáinak ismerői, és azért jutnak ezekhez a rendkívül bonyolult és felelős tisztségekhez. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki stb. származás ne legyen feltétel – jó, ha van! –, a problémaismeretnek, személyi hitelességnek és alkalmasságnak viszont döntő kritériumnak kell lennie. A magyar Országház­nak és a kormányzatnak voltak még erdélyi – határon túli – képviselői, akik példaképeink lehetnek.