Köztudott, hogy a gazdasági válság egy viszonylag felívelő korszaknak vetett véget 2009-ben Romániában is. Hogy az ország meddig nyújtózhat, és meddig ér az a bizonyos gazdasági takaró, arra jó példa, ami a Demokrata Liberális Párt választási ígéretével történt.
Ötvenszázalékos béremelést ígértek a pedagógusoknak – ehelyett az egész közszférára vonatkozó általános fizetészsugorítás következett, hogy az állami költségvetés legalább viszonylagos egyensúlya megtartható legyen.
A kiadáscsökkentés azóta is fő mozgatórugója és célja a kormányoknak, a lefaragás valóságos nemzeti politikai sporttá fejlődött, és sovány vigasz, hogy világjelenségről van szó. Nyilván, ahol korábban is létezett az ún. jóléti állam, ott az életszínvonal süllyedése is viszonylagos.
Jellemző 150 éves folytonosság mutatható ki az ország gazdaságpolitikájában. Románia fejlesztését, Európához való felzárkóztatását a Nemzeti Liberális Párt hirdette meg még a tizenkilencedik században, ez sokáig a magunk erejéből jelszóval folyt, egészen a második világháborúig. A gazdasági nacionalizmus a szocializmus körülményei közt ismét fellángolt, mikor a fafejű Kondukátor vezérlete alatt és az esztelen önellátásra törekvés jegyében minden elképzelhető ágazatot meghonosítottak a Mioriţa hazájában. A példaképek egyike akkor az ún. nagy ugrás árán tízezer év boldogságot ígérő maóizmus volt. Az oktondi kísérlet a mesterséges feltételek, egy életképtelen rendszer összeomlásával totális kudarcba fulladt.
A váltás után a politikai pártok leszálltak a saját erőre támaszkodás évszázados vesszőparipájáról – és átnyergeltek a nemzetközi tőke iránti korlátlan bizalomra. A nagy román ugrásba vetett hit ugyanis majd húsz évig töretlenül fennmaradt, azzal kecsegtették a választókat, hogy ami eddig saját erőből nem sikerült, majd a nemzetközi befektetők levezénylik, és felzárkóztatnak a nyugatiak irigyelt életszínvonalához is.
E hitet ingatta meg a pénzügyi világválság, a tőke ma inkább kifelé takarodik, mint bejön, s még jó, ha valamelyes egyensúlyt sikerül fenntartani. Azoknak lett volna igazuk, akik nem itthon várták ki, hogy rájuk virradjon az a bizonyos általános jólét, hanem – jó hárommilliónyian – már eleve ott bocsátották áruba munkaerejüket, ahol ötször-tízszer annyit adtak érte?
Szomorú a mai számvetés az örökös nagy ugrásokra spekuláló országban.
