A tervek megvannak, a fejekben. Megvalósításuk részben tőlünk függ. De milyenek lesznek a körülmények, főleg a többségiek reakciója jogos követeléseinkre? Európára csak annyiban számíthatunk, mint a török hódoltság után, 1848-ban vagy 1956-ban? Őket a gyorsan változó érdekeik vezérlik, s nem kevésbé a sebtében összeszedett információk.

I. 3.
A népek felkelése vagy forradalma (a mos­ta­nit nem tekintem ennek) olyan, mint ők maguk. A felső vezetésben, mely minden alaposabb előkészítés nélkül ösztönösen előállt, bizonytalanságot, kapkodást látok. Azok is előkerülnek, akiknek, ha forradalom volna kikris­tályosodott ideológiával és tudatos mozgalom­mal, nem szabadna, mert a rezsim és a klán az ő vállukon emelkedett, és ők tartották fenn. Ez itt lent is így van. Ha körülnézek, a mostani vezető népségnek jó része – enyhén szólva – kollaboráns volt, a rosszabb fajtából, hangtalan vagy felkérésre készségesen szereplő.
Mindenhonnan hiányzik az elméleti ala­pozás és a reálpolitikai megfontolás. Az ideológiaképződés is éppen olyan ösztönös, mint ami­lyen a népfelkelés volt ezekben a napokban. Megdicsőül az ifjúság és a hadsereg mint a hagyományok letéteményese és a nemzeti méltóság képviselője. Mikor megkérdezik (a TV-ben, rádióban, újságban), hogy mit akarnak, nem tudják, bizonytalankodnak. Még magamban sem akarom rontani a lelkesedést vagy vitatni az ehhez való jogos igényt, mégis, nem hallgathatom el, hogy ez az ifjúság és hadsereg kerek egy hónappal ezelőtt ünnepelte (ha kényszerből is) a Vezért és politikáját. Ez is tény, ami az objektív helyzetelemzésből nem hiányozhat.
Hiányolom az elméleti elemzést, a tárgyila­gos helyzetértékelést. Magyar kisebbségi vo­nat­kozásban erre lehetőség sincs. A napilapok erre kevésbé alkalmasak, hetilap még nem jelent meg. A Hetet a régi gárda szerkeszti. Olyan személyek szignálják a cikkeket a [köz­ponti] napilapban, akik eddig (1945 után) min­den kisebb-nagyobb feladatnál élen jártak. Ők villogtak. Ezt, ha biológiailag lehetséges volna, legalább ezer évig művelnék. Akkor miért csodálkozunk, hogy a provincializmusba feneklettünk? Mert ez is provincializmus, ugyan­azok a személyek minden szerepet eljátszanak, és mi, nézők képtelenek vagyunk a királyt az udvari bolondtól megkülönböztetni.

I. 5.
A nép lázadozik, követeli a besúgók névsorát. De honnan adjuk elő, ha a szekusok irattárát a katonaság elvitte? A Securitate beolvadt a hadseregbe. Képtelen intézkedés. De ez fejezi ki leginkább a mai helyzetet. A megdicsőített hadsereg és a terrorlövészek, akik között a harc folyt, egyesítve. Pontosabban: egybeolvasztva. Mi lesz ebből? Menekítés vagy az ellentétek tompítása?
Most látszik igazán, hogy milyen végzetes tévedés, mulasztás volt a rezsimnek való teljes behódolás. A párt arra sem volt képes, hogy egy belső ellenzéket létrehozzon, ahogy az a többi kommunista pártokban megtörtént. Romániában a totalitárius politika uralma 1947-től egyfolytában, töretlenül tartott, megszakítások nélkül. Ezen külpolitikai hintázások sem változtattak.

I. 6.
A holland segély csak felborította az amúgy sem kifogástalan tömegviselkedést. Több autó ruhanemű, élelmiszer és más holmi érkezett Kovásznára. Mindenki részesülni akar be­lő­le. Most látszik igazán, mit jelent e nép lelkének és viselkedésének a rezsim hiánygazdál­kodása. A jellem és a mentalitás teljesen eltorzult, olyannyira, hogy nem ismerek (a régiek, ha élnének, még ennyire sem ismernének) a büsz­ke, individualista székelyekre. Tola­kod­nak, veszekednek, gyanúsítanak. Látszik, hogy hetven éve balkanizálódnak, amit betetőzött az utóbbi évtizedek kiéheztetése. Szé­gyel­lem magam. Mindennek tetejébe a kiosztást ellenőrző két hülye kanadai holland fölényeskedése.
Együtt a világ: kelet koldus viselkedése és nyugat értelmetlen fölényeskedése. A tömeg két különböző arca egymásra néz.

I. 10.
Nincs időm még naplót sem írni. A napi teendők foglalnak le, a "forradalmárkodás". A tömegek csillapítása, a helyi feladatok megoldása, nem mindig kielégítően. De nincs más mód, annyira elszabadult az elfojtott és most felszabadult indulatok tengere.

I. 11.
Elkeserítő a romániai magyar sajtó. Az informáláson kívül semmi egyéb. Nem jelentettek meg egy új hetilapot, mely orientálná a különböző intenciójú csoportokat. A Hetet például ugyanazok szerkesztik és írják, mint eddig. A Helikon (az Utunk helyett) irodalmizál. (A két első számra gondolok.) Az az érzésem, hogy sokan a saját pecsenyéjüket sütik.

I. 12.
Tüntetés Bukarestben a Front ellen. A TV-ben néztem. Amit látok, iszonyatos arca a megbódult tömegnek. Semmi pozitívat állítani a Fronttal szemben nem tudnak. Amit skandálnak, merő demagógia. Ez nem forradalom, hanem a tömeg. Ortega Y Gassetre gondolok. Ma antikommunisták, holnap a kisebbségek ellen fognak hasonló megmozdulást szervezni. Balkán! Mennyivel más, ahogy arról a hírügynökségek beszámolnak (pedig nem vagyok csehbarát), Prága. A forradalomban a cseheknek még humoruk is volt. Ezeknek Bukarestben... Nem folytatom.

I. 14.
Aggályaim a tömeg e "hiperdemokráciája" után növekednek. Ezt itt lent, a sárban is tapasztalni.
De szedjük rendbe. Egy kezdődő demokrácia semmiféle pártot vagy politikai mozgalmat nem tilthat be. A teljesen hitelét vesztett kommu­nista pártot sem! A tömegek nyomására hozott dekrétumok rontják a Front hitelét. Ezt nem kellett volna tenni. Nyakunkon az anarchia!
Nem volt időm írni. Mit csináljak? Pedig most volna fontos az események rögzítése. Minden áldott nap rohangálok! Apró ügyek. Majd rekonstruálom.
Ami fontos, újjászerveztük az első napokban (harmadik!) megalakult RMDSZ-t. Ideiglenesen elvállaltam a városi konferenciáig az elnökséget. A fő feladat a tagtoborzás. Felülről semmi eligazítást vagy ehhez hasonlót nem kapunk. A központ alszik! Sem a kolozsvári, sem pedig a vásárhelyi találkozóra (értekezletre) nem hívtak meg. Talán a kézdivásárhelyiekkel kell platformra jussunk! Meg kell kezdeni a tárgyalásokat. A fiatalok úgyis meghívtak előadást tartani a demokráciáról. (Nem Kovászna, Kézdivásárhely hívott!)

I. 26.
Rémhírek. A szekusok és nacionalista híve­ik azt terjesztik, hogy ma, január 26-án a Vezér születésnapját megbosszulják. Való­színű, csak zavarkeltés. De komolyabb akciókra is sor kerülhet.
Fokozódik a magyarellenes hangulat. Eb­ben az értelmiség nagyon aktív. Ez is érthető, az ún. forradalom után (ami valójában csak népfelkelés volt) nem fordul senki szembe a régi nacionalista ideológiával. A román önrevízió nincs láthatáron. Enélkül nem lehet európai megújulás.

I. 27.
Ma a román pap (egy idióta!) berohant a líceumba, és többek között követelte, hogy a román tanulókat csak román nemzetiségűek tanítsák. Vajnafalván szüntessék be a magyar tagozatokat, az iskolát ne nevezzük el Csoma Sándorról. Nem voltam jelen, a pópa szerencséjére. De nem ez a fontos, hanem a követelésekből (románok csak románokat tanítsanak stb.) [következő] tömény fasizmus.
Ezt nem magától találja ki, hanem sugallják, és látja a TV-ben a parasztpártiakat. Absztrakt síkban (ez a fontosabb): a kommunista terrordiktatúra felhozhatja a politika színterére a fasisztoid mozgalmakat és ideológiákat.
Megállapításaimat és az idióta pópát (olyan műveletlen, mint egy juhpásztor!) igazolják a következők is: most hallom (délben), elbocsátották Pálfalvi Attila közoktatási miniszterhelyettest, aki a nemzetiségi oktatásért küzdött. Még egy hír, nem tudni, mit értenek ezen: érvényben marad a régi iskolai struktúra.
Ezekből baj lesz: a Balkán hatalmasodik.
A pap támadásáról (vagy ahhoz kapcsolva) annyit, hogy dec. 22-én és 23-án Vajnafalva félt a várható – úgymond – "magyarok támadásától" (voltak, akik nem aludtak otthon), ami természetesen szóba sem jöhetett, arra ügyeltünk. Most "békés eszközökkel" ők támadnak. Ennek nem volna jelentősége, ha nem mutatná volt és jelenlegi közállapotaink pszichológiáját. Félnek, mert 25 éven keresztül tudták, hogy nem rendes dolgok történnek, s ezt hallgatásukkal és másképpen is ők is elősegítették, s most viszonylagos védettségből újra elő lehet jönni ugyanazok ellen.

II. 3.
Ismét napok maradtak ki, pedig éppen most kellene mindent lejegyezni. Elfoglaltság, a napi törpe teendők nem engedik a folyamatos kifejezést. Minden eszközzel védelmeznünk kell önmagunkat. A román nacionalizmus (kisebbségellenes éle) egyre jobban artikulálódik. (Ezt a szót nem szeretem, de idecsúszott.)
Különösen az újraalakuló ún. történelmi pártok (parasztpárt, liberális) veszik át az ideológiában, de eszközeikben is a ceauşista nacionalizmust. Ez az igazi sajátosság. A politikai rendszer maga megszűnik, de ideológiáját továbbviszik. Abszurdum, de mégis van.

II. 4.
Vajnafalva mozgolódik. Természetesen magyarellenes éllel. Egy cikk indította el a lavinát. (Erőss Péter bírálta a román pap igényét a Háromszékben.) A következmények: a vajnafalvi román pap és más aktív és nyugalmazott értelmiségiek hadjáratba kezdtek a Vajnafalván tanító magyar származású tanárok ellen (a középiskolát is érintve), hogy ne tanítsanak román gyermekeket.
Mindez a nürnbergi törvényekre emlékeztet. De ezen sem szabad (lehet) csodálkozni. Egy interjúban olvasom, hogy Ceauşescu "tatár-cigány" származású volt, minden baj ebből ered. Cîmpeanu úr ezt megtoldotta azzal, hogy igazából román származású kommunisták nem is voltak, csak magyar, zsidó, sváb, bolgár etc.
Az egyik fasizmusra jön a másik fasizmus.

II. 5.
Most már Kovásznán is fokozódik a románok agressziója. Pap Csilla tanárnőt a vajnafalvi iskolából elüldözték, naponta gyűléseznek. Azt is el akarják érni, hogy a középiskolát ne nevezzük el Kőrösi Csoma Sándorról.
Ezeknek a vadaknak nem számít az egyetemes tudományban kivívott érdem.
Ezek az apró, látszólag helyi jellegű, valójában országos indítású események azt bizonyítják, hogy Romániában nem volt forradalom. Ami történt, legfeljebb népfelkelésnek tekinthető.