Egy bús őszi éjjelen arra ébredtem, hogy rettenetesen szúr az oldalam. A jobb. Próbáltam hanyatt feküdni. A szúrás átment a hátam jobb felébe. Átszenvedtem az éjszakát, és csodák csodája, mihelyt felkeltem, a fájdalom elmúlott.
Enyhe sajgást éreztem a májam tájékán, de az semmi sem volt az éjszakai fájdalomhoz képest. Este kezdődött minden elölről. Mihelyt lefeküdtem, kezdett hasogatni. Reggelig moccanni sem mertem, mert akkor fokozódott a fájdalom. Az is volt a baj, hogy bal felemen nem tudok feküdni, mert nyomom a szívemet. Átnyögtem két éjszakát. Feleségem külön vonult, mert nem bírta a nyegleségemet. Miután felkeltem, percek alatt elmúlott a fájdalom. Nem volt mit tennem, átálltam az ülve alvásra. Régebb is aludtam a tévé előtt, de most már akár az összes híradót sorban végighorkoltam. Sőt, a munkahelyemen is aludtam. Nem mertem délelőtt kávét inni attól való félelmemben, hogy esetleg nem tudok aludni munka közben.
Éjszaka kezdtem elölről a nyöszörgést, mert nem sétálhattam egész éjjel, mivel zavartam volna a családot. Az ágyam ott állt vetetlenül éjjel-nappal, hogy ha hirtelen ágynak esem, ne teljék időbe a készülődés.
Ekkor megszületett a döntés.
– El kell menned az orvoshoz! – parancsolta a feleségem.
És elmentem, és kérdeztek, és vizsgáltak. Mondtam, hogy jobb felől fáj, éjjel lefeküdve, ezért moccanni sem merek. Azt gyanították, hogy a májamtól van. És tapogattak. Zsíros a májam, ez volt a diagnózis. Megnéztek echográffal. Ha Csokonai ma élne, megírta volna A Tihanyi Echógráfhoz című versét. Rosszmájú vagyok – mondta az orvosnő. Ezt már sokan és sokszor mondták rólam, úgyhogy nem volt újdonság. Azután a doktornő a lépemre csalta a műszert. Ebből kettő van, de nem baj, az nem fájhat – mondta. Ezután azt közölte, hogy a vesémbe lát. Azok szépek, és abból is kettő van.
El kell készíteni egy sereg analízist, hallottam a szentenciát. A poliklinikán már nincs alap, mert eltelt két hét a hónapból, hát menjek magánlaborba, ha nem akarok két hetet várni – javasolták.
Mentem, mert a végén még meghalok, és azt sem tudom, miben.
Véremet vették. A laborvizsgálat sokba került. Nem is csoda, mert sok idő kellhetett hozzá. Többek közt megszámolták a vörösvérsejtjeimet, amiből több millió volt. Ebben milliomos vagyok. El lehet képzelni, mennyi időbe telt, míg elszámoltak több millióig. Aztán valami rubinbilit is felhasználtak, mert azt írta a papíron, hogy bilirubin. Gondolom, románul fordítva van, akár a neveknél. Elöl a személynév, hátul a vezetéknév.
Szóval, másfél oldal eredményem volt. Egyik jobb, mint a másik. Az orvosok tanácskoztak, és továbbküldtek. Nem is emlékszem, hogy belgyógyászhoz vagy bélgyógyászhoz küldtek-e előbb.
Az orvos azt mondta – s igaza volt –, nem lát belém. Ezért le kellene nyelnem egy kisebb kamerát, amivel megnézne belülről is. Először felülről, aztán ha nem elég, alulról. Mondtam, hogy tessék kifúrni az oldalamat, mert nem hiszem, hogy le tudnám nyelni a kamerát drótostul. Nem vagyok én kardnyelő. Az még hagyján, hogy nem szabad enni, no de inni sem előtte. Hát hogy lehet józan fejjel azt kibírni? Hátulról meg szintén nem lehet kellemes, mert nem vagyok én homokos. Az orvos rám bízta. Még elküldött némi analízisek elvégzése végett. Ismét fizettem, ismét vért vettek. Összeadtak, kivontak, osztottak, szoroztak. Az eredmények jók – mondták.
Újabb konzílium. Közben gyógyszereket is kaptam, amelyeket kivettem, de be nem. Feltevődött, hogy a gerincemmel lehet a baj, és az sugárzik ki az oldalamba. Elmentem az ideggyógyászhoz. Egy kalapáccsal végigvert rajtam. Állítólag a reflexeimet nézte. Azok is voltak. Innen röntgenre kellett mennem. Két pozícióban is lefényképeztek. A felvételek jól sikerültek. Közben újabb adag fájdalomcsillapítót kaptam gyomorvédő szerekkel. Majd a felvételekkel vissza kellett volna térnem. Közben észrevették, hogy apró piros pettyek jelentek meg az oldalamon és a hátamon. El a bőrgyógyászhoz. Mintha valami szúrások lennének, mondta, és kenőcsöt írt fel rá. Többet voltam az orvosoknál és laborokban, mint otthon. Az eredmények jobbnál jobbak. Már minden szervemet tüzetesen megvizsgálták. Boldog voltam, hogy tudom, mi bajom nincs, bár azt szerettem volna, ha azt tudom, mi bajom van.
Amikor egy fárasztó nap után hazaértem, a feleségem azzal fogadott, hogy megvetette az ágyat, mert úgy néz ki a ház, mintha kórház lenne és futna. Amikor levette a lepedőt, hát látta, hogy egy eltörött rugó meredezik ki az ágybetétből. Megkérdezte: nem ez szúrta-e az oldalamat?
