Siker volt-e a féléves lengyel európai uniós elnökség? Az Európai Parlament ezt értékelő múlt heti ülésén Donald Tusk miniszterelnök (képünkön) sok dicsérő felszólalást hallhatott. "Lengyelország átvette Németországtól az Európai Unió őrének a szerepét" – írta némi túlzással a The New York Times.
Martin Schulz, az Európa Parlament szocialista frakcióvezetője szerint Lengyelország adta az utóbbi évek legjobb uniós vezetését. Valóban, az elmúlt fél évben több tucat kisebb-nagyobb rendezvényt és konferenciát rendeztek Lengyelországban, sok ügyben a lengyel vezetés igen aktívnak mutatkozott. Ilyen volt a keleti politika, amivel jelentős haladást sikerült elérni Ukrajna társulási szerződésének tető alá hozásában és enyhíteni a vízumkényszert a kalinyingrádi körzetben élő oroszok számára, vagy akár a kiskorúak erőszak elleni védelmének erősítése, valamint az összeurópai szabadalom elfogadtatása.
Nyitva áll már az EU kapuja Horvátország előtt is – más kérdés, hogy vajon ugyanennek az uniónak a kapuján kopogtattak-e sok éven keresztül. Mostantól jobb kilátásai vannak az újabb globális klímaszerződésnek, amelynek rövidesen helyettesítenie kellene az elavult kiotói megállapodást. Még az októberi parlamenti választás sem zavarta meg Varsó uniós vezetését, mivel a Polgári Platform győzelme biztosította a Tusk-kormány zökkenőmentes működését. Ami pedig leginkább szembetűnő lehetett a külső megfigyelők szemében, az a lengyelek rendkívül pozitív hozzáállása az európai közösség gondolatához – kivéve az euró bevezetését, ami a megkérdezettek 53 százaléka szerint már nem lenne előnyös az országnak.
Elnökség vihar idején
Normális időkben az uniós vezetés ilyen summázása nem is lenne rossz eredmény, főleg mióta a lisszaboni szerződés jócskán korlátozta az elnöklő ország szerepét. Csakhogy az elmúlt fél év egyáltalán nem volt normális. Épp ellenkezőleg. Megalakulása óta az európai közösség még sohasem élt át ehhez fogható vihart, amely próbára teszi már a túlélési képességét is. Ha nem lett volna elég a nemzetközi pénzügyi zűrzavar és az európai eladósodási válság, akkor ehhez párosult még a forradalmi helyzet a Földközi-tenger túlsó partján. Amikor lengyel tanácsadók modern adminisztrációra tanították az újonnan választott tunéziai vezetőket, a szomszédos Líbiában már dúlt a háború. Mindezzel megbirkózni nem volt könnyű, főleg egy újoncnak a vezető szerepben.
Az egymást követő "történelmi" EU-csúcsok is jelezték a helyzet komolyságát. Júliusban arról döntöttek, hogy Görögország 109 milliárd euróhoz jut, októberben pedig újabb 130 milliárddal kellett segíteni Athént. Akkor derült ki az is, hogy a nagy magánbankokat is menteni kell. Végül jött a decemberi csúcstalálkozó, amelyen elhangzott a "mindent vagy semmit" jelszó: a pénzügyi megszorítások bukása beláthatatlan kimenetelű káoszba döntené Európát. A Merkel–Sarkozy párosnak talán az utolsó pillanatban sikerült behúznia a kéziféket.
A lengyel politikusok és diplomaták erőfeszítéseinek köszönhetően több ízben sikerült közös nevezőre hozni a már nyílt konfliktus küszöbén álló delegációkat. De ne ámítsuk magunkat – nem a lengyel miniszterelnök vagy a külügyminiszter volt a hangadó. Sőt, uniós vezetés ide vagy oda, az eurózóna pénzügyminisztereinek tanácskozására nem voltak hajlandók meghívni lengyel kollégájukat, Jacek Rostowskit. Ez volt az első figyelmeztetés, amely jelezte, amitől Varsóban régóta tartottak: vészhelyzetben a nagyok és erősek egymás között állapodnak meg a játékszabályok felől, figyelmen kívül hagyva gyengébb partnereik elképzeléseit. Ráadásul egyre nyilvánvalóbb lett az unió intézményeinek gyengesége. Európa "elnöke", Herman Van Rompuy, az Európai Bizottság főnöke, José Manuel Barroso és az EU "külügyminisztere", Catherine Ashton mondhatni mellékes szerepet játszanak a forrongás közepette. Az Európai Parlament december közepén még az Európában forgalmazott gyümölcslevek minőségével foglalkozott. Ez is fontos lehet, de ki hallott eme nagy tekintélyű gyülekezetnek a válság leküzdésére irányuló komoly kezdeményezéseiről?
Miért a németek?
Európa vezetőjének igazi neve már "Merkozy", ahogy a nemzetközi sajtó elkeresztelte a német–francia mentőcsapatot. Radosław Sikorski külügyminiszter novemberi berlini beszédében egyenesen Angela Merkelre mutatott, amikor arra ösztönözte a német politikusokat, hogy vállaljanak felelősséget Európáért. Nem véletlenül: Németország gazdasági helyzete jobb, mint Franciaországé, és csak a németek képesek megállítani Európa pénzügyi katasztrófáját. Sikorski csodálkozást váltott ki Európa-szerte, amikor kijelentette, hogy "nem a német tankoktól, hanem a német gyengeségtől kell félnünk". Ugyanakkor világosan jelezte: Európa stabilizációja és az unió megmentése fontosabb, mint a történelmi fóbiák. Ezzel együtt Lengyelországban a nemzeti-jobboldali ellenzék rátámadt Sikorskira, aki "behódol" a németeknek.
Van néhány jó ok, amiért mégis a németek vezető szerepe a támogatandó: ők még mindig az egész unió javításán fáradoznak, miközben a franciáknak rövid távon elég lenne csak az eurózóna megmentése. Nagyon reális tényező a német gazdaság hatása Kelet- Közép-Európában. Lengyelország büszke arra, hogy a válság kezdete óta egyetlen pillanatra sem csúszott recesszióba, aminek egyik fontos tényezője a főleg német piacra irányuló export. Odakerül a külföldön értékesített lengyel termékek közel harmada. 2011-ben a lengyel gazdaság fejlődésének üteme négy százalék fölötti volt, jövőre még az óvatos becslések is 2,5 százalékot jósolnak, ami a súlyos gondokkal küzdő Európában irigylésre méltónak tűnik. Az állam eladósodása azonban a GDP-hez képest veszélyesen megközelítette az alkotmányban megengedett 55 százalékos küszöböt, s az 5,5 százalékos államháztartási hiány sem ad okot ujjongásra. E mutatók ugyanakkor gyorsan tovább romolhatnak, ha a környéken valamilyen váratlan gazdasági földrengés következne be. Az eurózóna szétesése a lehető legrosszabb forgatókönyv, amelynek hatását csak egy háború következményeihez lehetne hasonlítani.
Hatalmi törekvések
A közös európai valuta és az eurózónának a krízis utáni modellje sem közömbös a hosszú távú politikai célok szempontjából. Először is azért, mert az Európai Unió működése közös valuta nélkül aligha elképzelhető. Másodszor pedig a lengyel politikai világ mumusa már jó ideje a "kétsebességes Európa" víziója, melyben szorosabb gazdasági és pénzügyi egyeztetések az eurózónára korlátozódnának. Így nem csoda, hogy Varsó következetesen támogatta az integráció elmélyítésének azt a modelljét, amely nem hagyja ki az eurózónán kívüli országokat. A decemberi EU-csúcstalálkozó előtt bemutatott lengyel reformajánlat meglepően sok eleme hasonlított arra, amiben végül sikerült megállapodnia 26 országnak, különös figyelmet fordítva az EU-tagállamok pénzügyi fegyelmére. Jacek Saryusz-Wolski európai parlamenti képviselő szerint a lengyel fél évnek éppen ez lett a legnagyobb sikere: a júliusi induláskor még tartottak tőle, hogy rövidesen "17+10" lesz az unió új képlete, a végén pedig "27-1" lett belőle, miután a britek nem zárkóztak fel a többi országhoz.
Függetlenül attól, hogy a következő uniós vezetésre 13 évet kell várnia, Lengyelország EU-aktivitása minden bizonnyal továbbra is erőteljes marad. Hétéves EU-tagság után a varsói politikai elit ambíciói nagyobbak annál, hogy a második sorban álljon. Az EU-politikusok már felismerték: Lengyelországot mérete – az EU hatodik legnagyobb tagállama –, gazdasági teljesítménye és regionális jelentősége feljogosítja arra, hogy hangoztassa és érvényesítse érdekeit. Annál is inkább, mert a válság után újjászülető unióban a házszabályok és a szereposztás merőben más lehet, mint amilyet ez idáig megszokhattunk.(a hetivalasz.hu nyomán)
