Húgával együtt jó anyagi körülmények között nőtt fel, addig nem is volt baj, amíg édesapja nem került kuláklistára. A sok meghurcoltatás és megalázás következtében apja 1952-ben elhunyt, nagyon bántotta az akkori igazságtalanság, ez őrölte fel az egészségét. Kelemen Dénes tanítói pályafutását Magyarhermányban kezdte, de tanított Felsőlemhényben, Kézdivásár­helyen, Martonoson, Gelencén, iskolaigazgatóként pedig népnevelői tevékenységet is folytatott. A hagyományőrzés vonzalmában fafaragással kezdett foglalkozni, székely kapukat is restaurált, egyik munkája a Vatikán múzeumában látható. Három fia van, Dénes, Attila és Botond. Botond fiával együtt tagja a Történelmi Vitézi Rendnek.

A bölcsőhely és az iskolaévek
– Elemi iskolai tanulmányaimat Felső­lemhényben végeztem még a tanügyi reform előtt, majd két évet, első- és másodéves gimnazistaként, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Főgimnáziumban jártam. Ha összehasonlítom az akkori és a mostani oktatási rendszert, azt mondhatom, hogy ég és föld a különbség. Csak egy példát említek: amikor akkori igazgatónk, néhai Szőcs Mihály szünetben végigment az udvaron, akkor mi, diákok megálltunk, szembefordultunk vele, és amíg el nem haladt előttünk, helyben álltunk. Ilyen volt az akkori fegyelem. Tanáraink megkövetelték a leadott anyag elsajátítását. Nem volt pardon, tanulni kellett. A bentlakásban minden este a nagyobb diákok kikérdezték a másnapi leckét, és ha nem tudtuk, meg is büntettek, a tasli és tenyeres is napirenden szerepelt. A mai oktatási rendszerrel nem tudok egyetérteni. Például néhai Paál Elek rajzóráira rajztáblával, három vonalzóval, körzőfelszereléssel, vízfestékkel, három keménységi fokú ceruzával kellett megjelenni. Ma középiskolában sem rajzolnak olyan szinten, mint annak idején a kantai főgimnáziumban. Olyan rajzokat őrzök, amiket ha megmutatok valakinek, ma nem hiszi el, hogy egy kisdiák készítette. A tanügyi reform nyomán megszűnt a Nagy Mózes Főgimnázium, hetedik osztályos koromban visszakerültem az alsólemhényi I–VII. osztályos iskolába, mely akkor épült a lemhényi származású Luka László pénzügyminiszternek köszönhetően. A hét osztály elvégzése után édesapám azt akarta, hogy szakmát tanuljak a sepsiszentgyörgyi textiliskolában, ahová sikeresen felvételiztem, de időközben Kézdivásárhelyen megalakult a tanítóképző fiú tagozata, és 1949-ben felvettek huszonegy fiút. Egy évig fiúosztály voltunk, majd másodéven már a lányokkal közös, vegyes osztályban folytattuk a tanítóképzőt. Negye­dik évre már nem vettek vissza, több társammal – Sylvester Lajos­sal, Jancsó Gáborral, Jancsó Lászlóval és Bíró Antallal – együtt kulákcsemetének nyil­vánítottak. Néhai id. Vargha Béla akkori közjegyző azt tanácsolta, hogy adjanak örökbe Kele­men Árpád pap nagybátyámnak, amire sor is került, s így decemberben visszavettek a képzőbe. Osz­tálytársaink, abban reménykedve, hátha valamikor visszavesznek, minden tantárgyból duplán vezették a füzetekbe a leckéket, és amikor visszakerültünk, minden tantárgyból átadták nekünk a jegyzetfüzeteket.

Magyarhermánytól Gelencéig
– Hol kezdte tanítói pályafutását?
– Első tanítói kinevezésem Magyar­hermányba szólt, ahol megismerkedtem sepsiszentgyörgyi születésű feleségemmel, akivel két esztendő múlva össze is házasodtam. A kétéves kötelező katonai szolgálat után Felsőlemhénybe kerültem, ott 1960-ig tanítottam. Abban az évben helyeztek Martonosba, ahol előző évben megalakult a felső tagozat. Egy évig az iskolaigazgató Forró Dezső volt, majd áthelyezték Kézdi­vásárhelyre a rajoni tanfelügyelőségre, és engem neveztek ki igazgatónak. 1964-ig tanítottam feleségemmel együtt Martonosban. Nagyon szép időszak volt az életünkben. Az iskola igazgatása mellett a kultúrigazgatói teendőket is én láttam el. Minden nagyobb ünnepre műsoros bált kellett szervezni külön az ifjak és külön a házasemberek számára. Feleségemmel együtt a művelődési otthonban töltöttük a napot az őszi és a téli időszakban, amikor színdarabokat, népszínműveket tanítottunk be. Komoly kultúrmunka zajlott annak idején. A szilvesztert is együtt ünnepeltük, arra az alkalomra háromfelvonásos darabot tanítottunk be, és ha netalán nem lett vége éjfélkor, a jókívánságok elhangzása után folytattuk a darabot. A mai pedagógus tevékenységét nem lehet az akkorival összehasonlítani, hiszen minket mindenre felhasználtak, a jelmondatírástól az állatösszeírásig mindent, de mindent a tanügyiekkel végeztettek el.

Gelencei esztendők
– Feleségével együtt aztán Gelencén folytatta népnevelői tevékenységét...
– Minket az év szeptember elsejével Ge­lencére helyeztek, feleségem a mostani Jan­csó Benedek-iskolában, jómagam pedig a 2. számú iskolában tanítottam. Egy év múlva ismét iskola- és kultúrigazgató lettem, és akárcsak Martono­son, mindenfélével foglalkoztam, motorkerékpárokat javítottam, bádogosmunkákat is készítettem, szent- és tájképeket is festettem, amiket az ágy fölé tettek ki. A hatvanas években nem jelentett gondot egy-egy színdarabhoz a szereplők toborzása, önként jelentkeztek, kérték, hogy újabb és újabb színdarabokat tanítsunk be. Héjja Irénke szentkatolnai származású tanítónő a tánccsoporttal foglalkozott. Akkor még a régi kultúrotthon volt meg, de az már kicsinek bizonyult, nem felelt meg a követelményeknek. Felmerült egy új építése. Miután kimérték és kicövekelték a majdani művelődési otthon helyét, az akkori néptanácselnökkel, Cseh Zoltánnal kihúztuk a cövekeket, és így hat lépéssel hosszabb lett az épület. Később bevallottuk a mestereknek, hogy mit tettünk, azt mondták, hogy semmi gond, hosszabb lehet, de szélesebb nem. Az avatóünnepségre háromszáz széket is kaptunk. Nagyobbrészt közmunkával készült. 1991-ben vonultam végleg nyugdíjba, harmincnyolc éves tanítói pályafutás után.

A fafaragás és hagyományőrzés bűvöletében
– Mikor és hogyan kezdett el faragni?
– A fafaragással már a hatvanas években kacérkodtam, előbb kisebb tárgyakat, virágtartókat készítettem, majd székely kapukat és kopjafákat is. Nyilvántartásom szerint nyolcvankilenc székely kaput faragtam eddig. Ka­puim zöme Kézdiszéken található, de Sepsi­szentgyörgyön is akad általam készített kapu. Én dálnoki mintákkal készítem a kapukat, a cser­nátoni faragók pedig zabola-pávai kapumintát alkalmaznak. Magyar­országra is faragtam jó pár gyalog- és nagyméretű székely kaput. Két­féle kopját, temetői fejfát és emlékoszlopot faragok, azok motívumai is aszerint változnak. 2008-ban vitéz Nagy­bá­nyai Horthy Miklós kormányzó születésének 140. évfordulójára készítettem egy négy méter magas kopjafát Kende­res­re. Mindig szúrta a szememet az, hogy minden faluban található hősök emlékműve, de Gelencén nincs. A régi román világban össze is gyűjtötték a pénzt elkészítésére, de a román jegyző meglépett a pénzzel. A második bécsi döntés idején ismét összegyűjtötték a pénzt, de akik szervezték, elkártyázták. 1989 előtt csupán egy másfél méteres kopja emlékeztetett a hősökre. Felkerestem Finta István községi néptanácselnököt, és megemlítettem neki, hogy az ő édesapja is a világháborúban halt meg, illene egy emlékjelt állítani a világháborús áldozatoknak. Egyet­értett velem. Ekkor kerestem meg Fábián Józsefet, ő igazi fafaragómester volt, Szer­vátiusz Jenő volt a mestere, a vadászkastély nagykapuja és az iskolakapu is az ő munkája. Közösen készítettük el 1976-ban a kettős kopjafát.
– A Hősök terének tervezése és az emlékművek egy részének elkészítése az ön nevéhez kapcsolódik.
– 1989. után megalakítottuk a Bodor György Közművelődési Egyesületet és a hagyományőrző csapatot. Ismét kezdeményeztem, hogy állítsunk méltó emlékhelyet a falu hősi halottjainak. Elsőként a harangláb készült el, majd a hősök obeliszkje. A millenniumra a keresztet állítottuk fel.
– Régi székely kapukat is felújított.
– Kapukat nemcsak készítettem, hanem restauráltam is, ilyen például az ojtozi kaszárnya előtti, amelyik ma az An­selmo Fogadó előtt látható. A kaput vitéz Rózsa József mentette meg. Az ojtozi torzó elkészítésénél is felhasználtam az összetört kapu több darabját.
– Egyik munkája a Vatikán múzeumában látható.
– A brassói Cursillo imacsoport felkérésére készítettem egy millecentenáriumi emlékkeresztet miniatűrben, a Hősök terén található tízszer kisebb másolatát, mely a vatikáni múzeumban látható. Min­den kontinensről csak egy-egy ajándéktárgy került a Vatikán múzeumába, amire rendkívül büszke vagyok. Nagy­méretű temetőkereszteket is készítettem, úgyszintén az én munkám a Finta és Jancsó családtalálkozóra készített két kopjafa, valamint a református imaház előtti két kopja. A Nyergestetőn és az Úz völ­gyében szintén van általam készített emlékjel. A lemhényi Kelemen család találkozója emlékére a Szent Mihály-hegyi temetőben állítottam egy emlékkopját.
– A gelencei "vitézek" mindenhol jelen vannak, még két magyar filmben is szerepeltek.
– Nálunk alakult meg országos szinten a legelső hagyományőrző egyesület és a 15. Székely Határőr Gyalogezred gelencei ütege, mely 1990. március 15-én felvonult Kézdi­vásárhely főterén. Akkor még székely ruhában vonultunk fel, a következő években, amíg elkészült a ruhánk, a színháztól kölcsönöztünk huszárruhákat. Időközben kapcsolatba kerültünk a budapesti hagyományőrzőkkel, akik segítettek. A csapat rend­sze­resen részt vesz a környező országokban különféle rendezvényeken, emlékcsatákon, Lengyel­országban például Bem tábornok emlékére rendezett ünnepségen is jelen voltunk. Két játékfilmben (Fény hull arcodra, kedvesem, XV., vagy szép halál) is szerepeltünk. Azóta rendszeresen részt veszünk a kézdivásárhelyi Gábor Áron téri ünnepségen.
– Dénes bácsi a német katonasírok nyilvántartásával és ápolásával is foglalkozik.
– A német katonasírok ápolása erkölcsi kötelességünk. Ezek nyilvántartásával és feltérképezésével foglalkozom immár évek óta. Amikor megalakult az egyesületünk, a német katonatemetőt tettük rendbe. 1992-ben a budapesti német nagykövetségen keresztül kapcsolatba léptünk a német katonasírokat ápoló szövetséggel, fényképeket küldtünk a lerombolt sírhelyről, amit a saját költségünkön és közmunkával állítottunk helyre. Nyilvántartásomban jelenleg 353 jeltelen, eltűnt és jelzett német katonasír szerepel. A gyűjtést az egész megye területére és a Kászonokra is kiterjesztettem.