"Mert semmi más, tágas pilótafülke / a nyári ég, amíg lent zakatol / és meg-megáll a kert, de valahol / a sűrű éjszakában elmerülve / figyel talán, s ha kell egy üstököst / kigyújt, vagy egy- egy csillagot kikapcsol, / s a folyton vibráló sok kusza rajzból / megfejti, hogy a műszerfal mögött / mi van, s mondjuk, mit is jelent a Göncöl, / miért világít néha a Tejút, / mert nyilván tudja, mivel mire jut, / és mindent ért ebből a fényözönből / az Isten, s hátha mégis van velünk / valami terve, hogy hova megyünk."
A vers – teljes egészében idéztük, hogy érthető legyen, miről beszélünk – valahol a kötet közepén jóval túl található, s legyezőszerűen vetíti rá a végre kimondott kérdést a könyv darabjaira. Markó előző kötete is nagyjából egy esztendőt fogott át, a reprezentatív folytatás 108 dátumozott szonettje is egy újabb esztendő eseményeit eleveníti fel, 2010. február 15-től december 12-ig.
Már az előző kötet kapcsán leírhattuk, hogy itt nincsen szó politikáról, a költő és a szonettek állandó szereplői: felesége, Anna és kisfia, Balázs egy kertben élnek, amely mintha ki lenne szakadva a világból, s amelyben, mint egy varázsgömbben, megvan minden, és összeér, hogy felszikrázhassanak a felismerések. Igen, egy kert és az évszakok alkotják a második könyv szerkezetét is, a kert, az évszakok színeváltozásaiban élhetik át a szonettek hősei a létezés fel-felszikrázó csodáit, abban a hitben, hogy hátha mégis van valami terve velünk az Istennek. A téli rombolás után jönnek a tavaszi zöld robbanások, a nyári tünemények, az őszi rombolás és a kert téli hibernálása. Ezekre az élményekre vetülnek rá a fekete-tengeri és égei-tengeri mediterrán utazások, nyaralások felejthetetlen képei, és újdonságként feltűnnek olyan szonettek is, amelyeket a világ nagy múzeumaiban közelről "megnézett" festmények inspirálnak...
Mindez azonban nem tördeli szét az egészet, megmarad az egymást folytató, a közvetlen hangot kitartó szonettek naplójellege, sőt, a naplóregény jellege is, amelyre önironikusan az utolsó szonettben céloz a költő: "Nem látok szinte semmit a sötétben, / de érzem, hogy a lábam hóba süpped, / ahogy megyek, hálóként megfeszülnek / a hulló pelyhek, mindig összetépem, / s mögöttem mindig ott ragyognak épen, / mint mikor olvasáskor a betűknek / egyszerre értelmük lesz, majd kihűlnek, / egybecsukódnak, és megint nem értem, / mint annyiszor, hogy ismét szóról szóra / szorgalmas és figyelmes olvasója / vagyok tücsöknek, felhőnek, verébnek, / és meg is fejtem őket újra s újra, / de könyvemet Isten hóval befújja, / s nem változik a vége a regénynek."
Ez a vers egyszerre összegezés és búcsú. Minden megvan, és minden megy tovább, mert csak velünk lehet vége a regénynek.

* Markó Béla: Visszabontás. Szonettek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2011