Ezen a napon ér véget általában a hegyi vizeken a horgásztilalom, de Csernáton pataka akkor tilalom alatt volt. Ha viszont én jelen leszek, lévén odavalósi és a hatóságoknál ismerős, fedezni tudom ezt az enyhe szabálytalanságot, amiért jókora összegű bírságolás járt.
Én akkor még nem horgásztam, szerepem csak az elhárítás volt.
Barátaim úgy döntöttek, menjünk el az előző nap délutánján, hogy másnap hajnalban már a patak partján lehessünk, mert a hal pirkadatkor harap. Nekünk családi házunk is van, rokonaim is vannak, aludjunk kinn, Csernátonban.
Unokabátyámhoz kopogtunk be, mert ők az erdőhöz közelebb laknak, s aki amúgy is mindig szememre hányta, hogy nem kerestem fel, pedig tud róla, hogy a faluban voltam.
– Na, most itt vagyunk – mondtam.
Nagy-nagy szívességgel fogadtak. A háziasszony sürgött-forgott, perceken belül a "terülj-terülj, asztalkám" élményében volt részünk. Előkerült a szilvórium is. És dumáltunk. Boroztunk. Szokásunk szerint akkor éjszaka is megváltottuk a világot. Aztán valamikor, éjfél tájban ágyba bújtunk a tiszta szobában.
Hajnalban valahogy kikászálódtunk az ágyból, és elindultunk az aznapi haditerv szerint a Nagypatakra. Így hívják Csernáton patakát az Ika-pataka beömlésén felül.
Ott elhagytuk a Skodát – az én kocsimmal mentünk. Az volt a terv, hogy a két jeles horgász a patak fő ágán a legfelső malomig csapkodja a vizet, én addig felérek a Remete nevű, hatalmas plató felső végébe, és ott előkészítem a reggelit.
És ahelyett, hogy az erdei úton közelítettem volna meg a célt, botor módon én is a patak mentét választottam. Itt nincs járható út. A malmokat is kerülgetnem kellett, az árokba bezuhant fákat is. Kerítéseken másztam át, szóval, kínos egy menetelés volt. A hátizsák is nehéz, én meg másnapos az esti-éjszakai mulatozástól. Végre aztán eljutottam a legfelső, a Paizs malomig. És amikor ugrottam át a patak főágába befolyó éren, a hátizsákban megzörrentek valami üvegek.
– Mi a fene? – és bontani kezdtem a hátizsákot. Benne volt mind a tíz üres sörös üveg, mert akkor éjszaka a borozás után a sört is megittuk, s a gondos háziasszony, mivel a sört mi vittük, berakta a poggyászunkba az üvegeket. Ez még nem elég, az esti finomságokból is pakolt bőven.
A több kilométeres gyaloglás, bujkálás a bokrok és a törött fák között, no meg az átlumpolt éjszaka megtette hatását, de annyi energiám még volt, hogy kinézzem magamnak a tűzhelyet – egyébként is barátaim rám fogták, hogy piromániás vagyok –, fát könnyű volt szereznem, mert a hegyoldalt több évvel ezelőtt fenyővel ültették be, ezt a legeltetés elől dorongkerítéssel védték meg. Az már ide-oda düledezett, ropogósra száradt. Leszedtem vagy a földről felszedtem néhány láb kerítést, tüzet raktam, s akkor vettem észre, hogy a Nagypatak medréből kioldalgott Gyuri barátom. És az erdei úton indult felém. Ebből az irányváltásból tudhattam, hogy hal, az nincs. Ezért hagyta abba.
Laci még sehol sem volt. A pisztrángászok nem párban csapkodják a vizet. A hal roppant figyelmes, ezért legalább tíz- percnyi távolság szükséges a két horgász közé, hogy a tökéletes csend helyreálljon.
Gyuri megérkezett, lemondóan legyintett, s azt mondta: megyek, megcsapom még feljebb is a vizet, ott ismerek néhány göbét.
Eztán előbukkant Laci is a patakmederből.
És ebben a pillanatban az erdei úton megjelent egy kordé, egyes lóval. Fél kilométernyire lehettek tőlem, de messziről felismertem, hogy ezek hatósági személyek. Azoknak van kordéjuk. Laci barátomat magukhoz intették, odament, gesztikulált, topogott, felém mutogatott, és ezzel elindultak abba az irányba, ahol én a tűztevéssel bíbelődtem.
És nemsokára meg is érkeztek.
Istenem, ezt az erdészt én ismerem még Kézdivásárhelyről, de a nevére nem emlékszem. Mosolyogva üdvözölt, "szervuszt" mondott. Leszállt a kordéból, mellém jött, közben a dorongkerítés maradványaira sandított. Pálinkával kínáltam. Barátságos volt. Elfogadta. Ez jó jel – gondoltam.
Ha tudnám a nevét – mocorgott bennem a kérdés –, akkor könnyebb lenne a mentési akcióm. De a név nem "esett be". Mind kerülgettem a megszólítást, ami természetellenessé teszi a beszélgetést.
– Van-e még valaki veletek? – kérdezte.
Ez jó kérdés volt. Le is csaptam rá.
– Van még egy tag – mondtam –, Gyuri. Ő feljebb ment, hogy ott próbálkozzék. Egy szerencsétlen halat fogott mindössze. Meg­lehet, ha megmérnéd, nem is méretes. Nincs kedvetek megviccelni, ha már ellenőrzésben vagytok?
És volt kedvük. De én ezt a mentőövet nem oldottam ki. Mondtam neki: ha észrevesz benneteket, bizonyára elrejtőzik valahová. Játsszátok meg a szigorú ellenőrt, nézzétek meg a táskáját, fedezzétek fel azt a halat, mérjétek meg centire, és az "orvhorgászt" ne kíméljétek.
Közben az is az eszemben forgott, hogy amikor Gyuri ezt megtudja, engem agyonüt. Robusztus, kemény férfi, hamar dühbe gurul. De fújtam tovább a magamét.
A főerdész és a fogathajtó erdész is élvezte a jelenetet, élvezték a helyzetet, mosolyogtak és elmentek. Laci mondta röhögve, hogy Gyuri ezért téged megskalpol.
– Nekem az a feladatom, hogy mentsem a bőrötöket. Azért hívtatok, nem?
Végül is a kordé és a rajta lévők eltűntek a szemünk elől, és egyszer látjuk, hogy Gyuri poroszkál felénk az erdei úton. Testtartásában hozza az eredménytelenséget s a lebukást.
– Mi van, nem húz a hal?
– Ne bosszants! – tért ki a válasz elől.
– És az erdészekkel találkoztál-e?
– Mi az hogy! Beálltam az erdei út beszakadt hídja alá, hogy ne vegyenek észre. Onnan halásztak ki. Elkezdtek macerálni. Még ezt a szerencsétlen halat is megmérték. A hosszát.
Kacagni nem mertünk, tele volt a dorongkerítés maradványaival a tűzhely környéke.
– Jegyzőkönyveltek? Megbüntettek? – részleteztem.
– Még nem. De a te neveddel nem sokra mentem. Mondtam nekik, hogy én kivel vagyok. – Hát az ki? – kérdezte a nagyobb rangú. Számára te egy senki vagy – pedig kellett halljon rólad.
– És mi volt a szentencia? – sorjáztam a kérdéseket.
Azt mondta, hogy délután négy órakor legyünk mind a hárman a Remetén lévő esztenánál. És ott majd tisztázzuk a dolgokat.
Gyurinak pedig nem mondtuk meg, hogy játék az egész. A hal nem húzott, mi viszont újra megkóstoltuk a szilvóriumot. És délután elindultunk a megbeszélt helyre. Az esztena az erdészeté volt. A juhász egy hatalmas kondérban szabad tűzön főzte a báránytokányt. Előétel friss sajt és orda. A juhokat Szent György-napján hajtják ki a le­gelőre, május elsején ez még újdonság. Közben, titokban az egyik juhászt megkérdeztem, hogy is hívják a főnököt?
– Szabó János erdőmérnök – mondta –, az esztena is hozzá tartozik.
Akkor esett le a tantusz, hogy a kantai gimnáziumban talán kisdiákként egy osztályba is jártunk, s Kézdivásárhelyen több ízben is voltunk felnőtt korunkban egy társaságban. Felesége szintén tanügyi, akárcsak a mi asszonyaink.
Kellemes délután volt, az oldott hangulatban Gyurinak a történetet is el mertük mesélni.
Nagy kacagásokkal fűszereztük a finom ételeket.
Pisztrángot nem fogtunk, nem is ettünk, de így még a szabálysértés erkölcsi súlyát sem kellett hazacipelnünk. Csak a felújított ismeretség örömét Szabó Istvánnal és társaival.
Pisztráng helyett birkát fogtunk.